197 évvel ezelőtt, március 2-án született ARANY JÁNOS költő, író, műfordító, többek között a Toldi-trilógia és A walesi bárdok megalkotója. Életművével jelentősen hozzájárult a magyar nyelv gazdagításához.

 A walesi bárdok

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Hadd látom, úgymond, mennyit ér

A velszi tartomány.

Van-e ott folyó és földje jó?

Legelõin fû kövér?

Használt-e a megöntözés:

A pártos honfivér?

S a nép, az istenadta nép,

Ha oly boldog-e rajt’

Mint akarom, s mint a barom,

Melyet igába hajt?

Felség! valóban koronád

Legszebb gyémántja Velsz:

Földet, folyót, legelni jót,

Hegy-völgyet benne lelsz.

S a nép, az istenadta nép

Oly boldog rajta, Sire!

Kunyhói mind hallgatva, mint

Megannyi puszta sir.

Edward király, angol király

Léptet fakó lován:

Körötte csend amerre ment,

És néma tartomány.

Montgomery a vár neve,

Hol aznap este szállt;

Montgomery, a vár ura,

Vendégli a királyt.

Vadat és halat, s mi jó falat

Szem-szájnak ingere,

Sürgõ csoport, száz szolga hord,

Hogy nézni is tereh;

S mind, amiket e szép sziget

Ételt-italt terem;

S mind, ami bor pezsegve forr

Túl messzi tengeren.

Ti urak, ti urak! hát senkisem

Koccint értem pohárt?

Ti urak, ti urak!... ti velsz ebek!

Ne éljen Eduárd?

Vadat és halat, s mi az ég alatt

Szem-szájnak kellemes,

Azt látok én: de ördög itt

Belül minden nemes.

Ti urak, ti urak, hitvány ebek!

Ne éljen Eduárd?

Hol van, ki zengje tetteim -

Elõ egy velszi bárd!

Egymásra néz a sok vitéz,

A vendég velsz urak;

Orcáikon, mint félelem,

Sápadt el a harag.

Szó bennszakad, hang fennakad,

Lehellet megszegik. -

Ajtó megõl fehér galamb,

Õsz bárd emelkedik.

Itt van, király, ki tetteidet

Elzengi, mond az agg;

S fegyver csörög, haló hörög

Amint húrjába csap.

„Fegyver csörög, haló hörög,

A nap vértóba száll,

Vérszagra gyûl az éji vad:

Te tetted ezt, király!

Levágva népünk ezrei,

Halomba, mint kereszt,

Hogy sírva tallóz aki él:

Király, te tetted ezt!”

Máglyára! el! igen kemény -

Parancsol Eduárd -

Ha! lágyabb ének kell nekünk;

S belép egy ifju bárd.

„Ah! lágyan kél az esti szél

Milford-öböl felé;

Szüzek siralma, özvegyek

Panasza nyög belé.

Ne szülj rabot, te szûz! anya

Ne szoptass csecsemõt!...”

S int a király. S elérte még

A máglyára menõt.

De vakmerõn s hivatlanúl

Elõáll harmadik;

Kobzán a dal magára vall,

Ez íge hallatik:

„Elhullt csatában a derék -

No halld meg, Eduárd:

Neved ki diccsel ejtené,

Nem él oly velszi bárd.

„Emléke sír a lanton még -

No halld meg, Eduárd:

Átok fejedre minden dal,

Melyet zeng velszi bárd.”

Meglátom én! - S parancsot ád

Király rettenetest:

Máglyára, ki ellenszegûl,

Minden velsz énekest!

Szolgái szét száguldanak,

Ország-szerin, tova.

Montgomeryben így esett

A híres lakoma. -

S Edvárd király, angol király

Vágtat fakó lován;

Körötte ég földszint az ég:

A velszi tartomány.

Ötszáz, bizony, dalolva ment

Lángsírba velszi bárd:

De egy se birta mondani

Hogy: éljen Eduárd. -

Ha, ha! mi zúg?... mi éji dal

London utcáin ez?

Felköttetem a lord-majort,

Ha bosszant bármi nesz!

Áll néma csend; légy szárnya bent,

Se künn, nem hallatik:

„Fejére szól, ki szót emel!

Király nem alhatik.”

Ha, ha! elõ síp, dob, zene!

Harsogjon harsona:

Fülembe zúgja átkait

A velszi lakoma...

De túl zenén, túl síp-dobon,

Riadó kürtön át:

Ötszáz énekli hangosan

A vértanúk dalát.

(1857. június.)