Az Élet – Mi lehet a boldogság titka írta: PTAangel

Mi a boldogság? Talán nincs olyan ember, aki tudna erre válaszolni, s szinte mindenki úgy gondolja, hogy elrontotta valahol, s ezért nem sorolja magát a boldog emberek közé. De mit ronthattunk el, hiszen azt sem tudjuk, mitől függ ezen állapot elérése… Én furcsa eset vagyok,
hisz egyik felem boldog, de a másik szinte alig lélegzik.
A boldog részem sem volt mindig ilyen, legalább is még annak is az egyik fele. Boldog lehettem, hisz a tökéletes család áll mögöttem, s ők engem mindig csak segítettek, s szerettek.
De a barátok… hát igen túl hiszékeny voltam, s bárkinek bedőltem, s nem is gondoltam arra, hogy az a személy velem nem őszinte. Így egy hatalmasat buktam, a legjobb barátnőm, akivel minden percet együtt töltöttünk, ha személyesen nem is, lélekben mindig, kilépett életemből, s minden sötét lett. Tökéletes volt a kapcsolatunk, a nővéremként kezeltem, de minden megváltozott, amikor beteg lett, mellette akartam lenni, de a szülei azt állították, hogy minden csak miattam történt. Miattam? Aki csak segíteni akart mindig, összetörtem, s el sem hittem, hogy nincs már nekem. Szerencsére felépült, évek teltek el azóta, s nem beszéltük meg, kiestünk egymás életéből, pillanatok alatt, én szinte észre sem vettem, s még most sem hevertem ki. Itt kezdődött baráti boldogtalanságom, pedig semmit nem tettem, mégis örökre megváltoztatott. Más lettem…
Nem bízok már senkiben, s szerintem ez már gyógyíthatatlan. Körülbelül öt éve történt az eset, utána kaptam egy másik nagy barátnőt, de én voltam a víz, ő pedig a tűz. Én nyugodt voltam, ő folyton csak lángolt, de mégis jól kijöttünk, s ki is jövünk ma is, de új közegbe kerültünk, mindketten megváltoztunk, s rájöttem, a mi barátságunk leeresztett, de tudom, hogy mindig is barátok leszünk, de egymásnak sohasem az elsők. Majd jött egy új környezet, sok idegen, s túl kevés szimpatikus arc, mégis találhattam valakit, akiben azt hittem rátaláltam egy igazi barátnőre, s elfelejthetem múltam, mondanom se kell nem így lett. Túl soká ismertem meg igazi énjét, de mikor rájöttem, hogy csak időnként kellek, s ő nélkülem mindent kibír, kaptam egy nagy pofont az élettől, s fel kellett ébrednem. Tehát a baráti boldogságot ő sem adhatta meg nekem. De most kaptam egy kis fényt, sőt elég erőset, remélem, benne nem kell csalódnom, s csak félve nyitom meg neki is szívem, s titkaim, hisz olyan nehéz bízni bárkiben.
De van egy hang a fejemben, ami azt súgja, hogy benne talán megbízhatok, s így is teszek, baráti lelkem halála előtt pár perccel érkezett, s megmentette azt, s ezért mindig hálás leszek.
Ő az a barátnő, akinek mindent elmerek mondani, s remélem, bízhatok is benne, s szeretném, ha ő is ezt gondolná rólam, s így baráti szívem újra boldog, úgy, mint évekkel ezelőtt, s ezt neki, s a Sorsnak köszönhetem, hisz pont akkor ismertem meg őt valójában, amikor darabokban hevertem, szemem kinyitottam, s tudtam buta voltam, hogy őt eddig csak homályosan láttam. Így félig boldog vagyok, a sötétség elmúlt, s egy napsugár tündököl bennem.
De a másik felem szomorú, s ahhoz hogy azt mondhassam, boldog vagyok, ennek a részemnek sem kellene ilyennek lennie, de mint mindennek oka ennek is van, s tudom, minden hibája csak én vagyok. Hisz gyenge voltam, s kerestem a boldogságot, de bár ne tettem volna…
Igen a szerelem… Bonyolult egy dolog, s nekem még bonyolultabb. Csak három embert szerethettem úgy, hogy mindenem remegett, de persze túl fiatal vagyok még, s nem is akarom még megtalálni a Nagy Őt. De hogy erről így vélekedek három srác az oka, akik rám talán már nem is emlékeznek.
Az első szinte csoda volt, s amilyen gyorsan az életembe csöppent, olyan sebességgel száguldott is ki onnan. De elmenni nem ő akart, de miután első nagy barátnőmet is elvesztettem, családi okok miatt nem kérhettem, hogy engem válasszon. De rengeteg emlék fűz hozzá, s távozása volt szívemnek a legelső döfés. S tőle mindig kapok egy-egy pici szúrást, amikor nap, mint nap látom, s számára egyenlő vagyok a levegővel.
De őt túléltem, mert jött egy nagy szerelem, emléke még mindig bennem él, hisz vele komoly volt, hosszú és álomvilágban éltem. Alig tudtam elfelejteni, de ő elköltözött, én itt maradtam, s nem tehetek ellene semmit. Hetekig sírtunk mindketten, de őt helyrehozta az új környezet, engem pedig a napsugár barátnőm. Szeretem még őt, de messze van, én pedig erős lettem, s túllépek rajta, mint már eddig is sok akadályon. Az ő szerelme begyógyította a régi sebeket, bár újakat is adott, de annyi szép emlék segítségével, ezek újra beforrtak.
De most visszatért életembe a legjobb fiú barátom, akit új közeg miatt veszítettem el két éve, de ő elfelejtett, de én őt nem tudom, s szörnyen fáj, amit mondott, a szívemen gyógyíthatatlan mély seb keletkezett: ½ha érdekel a múlt, nem tudok élni a jelenben½. S ez ráébresztett, hogy én vagyok a múlt, amivel nem lehet együtt élni, s aki nélkül lehet csak jelene, s jövője. Fáj, szörnyen, hisz ő számomra megmagyarázhatatlan volt, s még ma is ugyanilyen. Mindig erőt adott, 4 éves korunktól fogva, hihetetlen, hogy nem emlékszik ezekre, legalább is nem akar, de mégis igaz, s fáj, hogy a számomra megnyugvást jelentő csillogó barna szempár már nem lehet az enyém, s magamra hagyott a világ, az élet, s az elveszett boldogság zavarában.
Tehát mitől függ a boldogság, őszintén, még most se tudom, elég - e a család, a barátok és a szerelem, véleményem szerint felületesen igen, elegendő. De kell a sikeresség, a tudás, az önérzet…, de a legfontosabb csak az első három marad, s hogy higgyünk magunkban, ami számomra a legnehezebb.
S hogy létezik e igazán boldog ember, nem tudom, de úgy gondolom nem, és soha nem is fog, hisz problémák mindig voltak, vannak, s lesznek is.