A zene varázslatos erejét és szeretetét még kisgyermekként szívta magába. Zenei tehetsége már nagyon fiatalon megmutatkozott. A legtöbbet mégis önszorgalmának és hallatlan önművelésének köszönhette. “Figyeljetek rá! Eljön az idő, amikor az egész világ róla fog beszélni” – mondta Mozart, miután meghallgatta a 17 éves Beethoven  zongorajátékát. Eleinte főleg tanításból kereste meg a kenyérre valót, mert zeneszerzőként csak lassan vált ismertté. Huszonöt éves korában lépett először a nyilvánosság elé B-dúr zongoraversenyével. A közönség azonnal szívébe zárta.

Bár a természet a süketség csendjére kárhoztatta, elzárva őt ezzel a valóságos fizikai világtól, mégsem hallgatott el. Mivel a hétköznapi beszélgetések is egyre nehezebbé váltak számára, írásban közölte gondolatait, amiket mindig a magánál hordott füzetbe jegyzett le. Haláláig száznegyven füzetet írt tele, ez ma a zeneszerző hagyatékának fontos részét képezi. Látva, hogy nem akarják segíteni,  megérteni, ez ingerlékennyé, zárkózottá, bizalmatlanná tette környezete felé, és kerülni kezdte az embereket. Ezért aztán embergyűlölőnek gondolták. A társasági élet helyett inkább a csendes magányba húzódott vissza. Az addig nyüzsgő társasági ember mély depresszióba esett, és sokszor még az öngyilkosságot is fontolgatta. Egy fiatal vak asszony, aki egy házban lakott Bee­thovennel, segítette át a holtponton. Egy alkalommal megjegyezte az akkor már nehezen halló mesternek: „Bármit megadnék, ha egyszer láthatnám a holdfényt!” Ezt hallva Beethoven könnyezni kezdett, és rájött, hogy amíg látja a papírt, a kottafejeket, addig a zene soha nem fog meghalni számára. Hatalmas életkedv öntötte el, ami minden idők egyik legnagyobb zongoradarabjának, a Holdfény szonátának a megírására késztette. Intuitív képességét felhasználva zenéjével lefestette a holdfényt egy olyan nőnek, aki nem látott semmit.

1818-ra, negyvennyolc éves korára már szinte semmit nem hallott, mégis – erőt véve magán – még kilenc évig dirigált a színpadon, vagy zongorázott. A teljes süketsége sem tudta meggátolni abban, hogy a világ leghíresebb dallamait megálmodja: ekkor már nem a fülével, hanem a szívével dolgozott. Felülkerekedve a kóron, ezekben az években komponálta legnagyobb műveit: három zongoraszonátát, öt vonósnégyest és a IX. szimfóniát, amely bevonult a halhatatlan zenedarabok közé.