Egy hideg, zimankós téli este történt. A kis hegyi falu végén egy ember küzdött az időjárás viszontagságaival. A viharos szél megpróbálta leráncigálni róla szegényes rongyait, de ő ellenállt. Megpróbálta betaszítani az árokba, ez sem sikerült. Emberünk állhatatosan haladt előre útján, melynek célját egyedül ő ismerhette.

  Lényegében ember sem volt, mégis annak látszott. Illetve látszott volna, ha valaki láthatta volna őt. Mert csak annak jelent meg, akinek ő akart, és aki érdemes volt rá. Csak a melegszívű, igaz embereknek, akiknek soha nem a saját boldogulásuk volt az első, hanem mások boldogsága, egy mosoly, vagy az örömtől kicsorduló könnycsepp.

 Emberünknek neve is volt. Ő volt Karácsony Szelleme, aki a boldogságot, elégedettséget, és főleg a szeretetet hordozta magában, szegényes rongyai alatt. Méghozzá hatalmas szívében, amelybe az egész emberiség apraja-nagyja belefért.

Útja során elhaladt a feldíszített, kivilágított ablakú házak előtt, de egyiknél sem időzött. Látszott, hogy egyetlen egy házat keres, de még nem találta meg. Már majdnem átért a falu másik végére, amikor egy pillanat alatt megtorpant. Egy szegényes, félig-meddig rogyadozó, kicsi házikó volt az.

Itt élt egy özvegyasszony, a gyermekével. Nagyon nehéz volt az életük, de a vidámság, a szeretet soha nem távozott el ebből a viskóból. Karácsony Szelleme odalebbent a kivilágított, kicsike ablak elé, és benézett a szobába. Az asztal közepén egy picike fenyőfa állt, saját készítésű díszekkel kicsinosítva. Boldog volt, még így, szegényen is. Mert tudta, a legnagyobb kincs az övéké. A szeretet, amit egymás iránt éreznek gyermekével. A kisfiú az asztalnál ült, s édesanyjának szánt ajándékát készítette. Mindenféle erdei termésből, s a természet adta kincsekből próbált ajándékot fabrikálni. A kandalló tetején is az ő munkái sorakoztak. Mindenféle fából faragott tárgy nézett vissza arra, aki megvizsgálta őket. Bármit kifaragott fából, ami csak eszébe jutott. Édesanyjának egy bánata volt. Nem tudta gyermekét taníttatni úgy, ahogy az megérdemelte volna, hogy tehetsége ne vesszen el, és minden ember gyönyörködhessen egyszer az általa készített gyönyörű tárgyakban.  Hiszen sokszor ételre alig futotta kicsi keresetéből. A fiú által készített ajándékoktól viszont nem volt hajlandó megválni, bárhogy kérte is őt gyermeke. Neki mindegyik egy-egy kedves pillanatot jelentett az életükből, mindegyik valami emléket idézett fel. A közös nevetéseket, sírásokat, a boldogságot, amikor fia látta, milyen örömet szerzett vele édesanyjának, amikor átadta neki. Nem vágyott nagy vagyonra, vagy hatalmas házra, neki ezek a tárgyak jelentették a gazdagságot.

Karácsony Szelleme az elé táruló látványtól hirtelen hatalmas melegséget, boldogságot érzett szíve tájékán. S ami egy szellemnél különös, két könnycsepp gördült le szeméből, melyek végigfutottak ráncos, sok-sok időt megélt, öreg arcán, s elvesztek hosszú, ősz szakállában.  Nem véletlenül kérlelték, segítsen nekik, hiszen másképp a világ sokkal szegényebb lenne. Mert azok a tárgyak, amiket ez a fiú készített, olyasmit sugároztak magukból, amire minden embernek hatalmas szüksége van. Magát a szeretetet!

Karácsony Szelleme döntött. Ennek a fiúnak meg kell hódítania a világot, az emberiséget. Nem szabad elvesznie, meg kell mutatnia mindenkinek, mire képes, hiszen varázserő lakozik nem csak mindkét kezében, hanem a szívében, a lelkében.

Rongyai alól elővarázsolt egy faládikát, melyben egy kisebb vagyont rejtő, vörös bársonyból készült kis zsákocska lapult. A ládikát nem kulcs nyitotta, hanem egyetlen egy varázsszó, amit ha kiejtett a száján az, akinek az ajándékot szánták, azonnal felpattant a fedele, hogy tulajdonosa elé tárja tartalmát.

Szellemünk letette a ládikát az ajtó elé,

A következő pillanatban a fiúcska felugrott az asztal mellől, és szaladt kinyitni az ajtót.  Nem látott senkit a közelben, pedig Karácsony Szelleme ott állt vele szemben, de mivel nem akarta őt megijeszteni, nem mutatta magát előtte. Ráadásul hajtotta a kíváncsiság is, hogy mit fog tenni a gyermek. A kiskutya felvakkantott, így a fiú lenézett, s meglátta a küszöbre helyezett ajándékot. Boldogan emelte fel. Forgatta ide-oda, de nem látott rajta semmit. Sem zárat, sem feliratot. Egyre jobban érezte a kinti hideget, így egy utolsó pillantást vetett a tájra, és bezárta maga mögött az ajtót. Odament édesanyjához, és mutatta neki a dobozkát. Mivel nem tudták, mit is kezdjenek vele, odatették az asztalra, a kis fa alá, a saját maguk készítette ajándékok közé.

Megvacsoráztak, viccelődtek egymással. Minden gondjuk, bajuk ellenére jókat nevettek, s boldogok voltak. Elérkezett az ajándékozás ideje. Az anya odaadta gyermekének az éjszakánként, titokban kötögetett sapkát, sálat, kesztyűt. Ezután a fiú is átadta ajándékát, amitől édesanyjának azonnal csillogó könnyek szöktek a szemébe, a túláradó örömtől. Ekkor a kisfiú kimondott egy szót, egy varázsszót. Szeretlek! Ettől az egy szótól a doboz fedele önmagától felpattant. Mindketten ijedten kapták fejüket a hang felé, és csodálkozva látták meg a tartalmát. A kis zsákocskán kívül megtalálták benne Karácsony Szellemének rövid üzenetét is, hogy miért is kapták ezt az ajándékot a csodák éjszakáján.

Ettől kezdve nem volt már anyagi gondjuk. A gyermek tanulhatott, képezhette magát, faraghatta gyönyörű szobrait.

A világ egyik legismertebb szobrásza lett belőle, kinek munkáiról mindenhol úgy beszéltek, mint valami csodáról. Hiszen mindegyikben benne rejlett a világ legnagyobb csodája, amit sugároztak magukból, amit átadtak minden embernek, aki csak látta őket. És hogy mi is a világ legnagyobb csodája? Igen, a SZERETET!  Boldog Karácsonyt az egész Világnak!