Semmiféle rossz szó ne hagyja el ajkatokat, hanem csak olyan, mely alkalmas az épülésre… Ne okozzatok szomorúságot Isten Szentlelkének, akivel meg vagytok jelölve…” (Ef 4,29-30)

Félelmetes hatalom adatott nekünk, embereknek. Senki más teremtménynek, csakis nekünk: a szó.

Isten kimondott szava olyan hatalom, hogy általa lett az egész világ. „Minden általa lett, nélküle semmi sem lett, ami lett” (Jn1,3). Mert ez a kimondott szó maga az Ige, a második isteni személy.

Bizonyára ezért olyan különös boldogság, mikor gyermekünk kezdi formálni az első szavakat. Megmagyarázhatatlan örömet szerez. Csak sejtjük, hogy csodálatos titkokba nyerünk beavatást. Igen, Isten teremtő világába, sőt – s talán ezt sejtjük meg inkább – a Szentháromság belső boldogságába. A szó kapu, melyen át feltárul gyermekünk rejtett világa, s melyen át megajándékoz minket ismeretlen kincseivel. A szó nemzethez és családhoz kapcsol. Milyen megtiszteltetés, mikor a gyermek először néven nevez minket! Mennyi kedvesség, kacagtató, szívet melengető báj rejlik a szavak megformálásában, mondattá fűzésében!

Sok testvére között a beszélni tanuló legkisebb szent meggyőződéssel mondta nekem szorosan mellém telepedve: „mellém ülöm”. Mennyivel több ez, mint: melléd ülök. Ez csak a közlés lenne. Ám itt tevékenyen összeolvad az ige a vonzatával, az alany a vélt tárggyal, azaz gyermek az anyjával, más nem férkőzhet oda, csak az egyes szám első személy: én te legyek, és te én. Érdemes minél többet följegyezni ezekből a soha vissza nem térő igékből. (Régi magyar nyelvünkben az ige a kimondott szó, kimondott gondolat volt, —ezt őrizte meg a Biblia nyelve – s csak később szűkült le a jelentése egy nyelvtani fogalom jelölésére.) Évek múlva is be tudják aranyozni az életünket, szülő-gyermek kapcsolatunkat. Mert a kimondott szónak hatalma van. Például boldogító hatalma.

Lehet teremtő hatalma is. Hisz Isten képére vagyunk alkotva. Ha az ő szava teremtő, akkor a miénk is az. Amikor két fiatal az oltár előtt megfogja egymás kezét, és kimondja tanúk jelenlétében: szeretem, szeretetből veszem feleségül, szeretetből megyek hozzá… akkor ez a szó újat teremt: a kettőből egy lesz, új élet, gyümölcstermő felbonthatatlan egység.

A nevelésről szóló korábbi elmélkedéseinkben már sokat megismertünk a szó éltető erejéből. A kedves, becéző szótól mosolygós lesz a gyermek, növekszik benne az életkedv. A megbocsátás szavára kiderül az ég, szabaddá válik az út a szeretet számára. Ha áldást mondunk valakire, az áldott lesz. Ha megvalljuk bűneinket, bocsánatot nyerünk Istentől.

A szó erejével hatalmunk van növelni és hervasztani, biztatni és ledorongolni, felvidítani és elbúsítani, építeni és rombolni, áldani és átkozni. A durva, rossz szó félelmet kelt és pusztít. Azt is, aki kimondta, azt is, akinek mondja. Bezárkózik, megkeseredik tőle a szív. Ha megbocsátás helyett fölhánytorgatjuk a bűnöket, mindannyiszor újra rázárjuk börtöne ajtaját arra, akire ítéletünk bélyegét sütöttük. Magunk megvetésre méltó porkolábbá süllyedünk. Mindannyian ismerjük, mikor a ránk mondott ítélet, mint valami kínos páncél, rajtunk ragad, terhel, nem tudunk kibújni belőle, mint a diák a skatulyájából. Akit senki se dicsér, csak korhol, az igyekszik okot adni, hogy legalább ne hiába korholják. Beláthatatlan a kimondott szó hatalma! (“Repül a nehéz kő, ki tudja hol áll meg…”)

Az a gyerek, aki otthon ocsmány, léha, kétértelmű szavakat hall, természetesnek veszi, s maga is használja. Óvodások, iskolások elképesztő szavakkal dobálóznak. Hányszor halljuk, hogy még szüleiket is illetik velük, közben még ütik is őket akár egy túró-rudiért is. Az irodalom – ami már nem szépirodalom – tele van nyomdafestéket nem tűrő szavakkal. Ha tőlünk is ezt hallja gyermekünk, akkor megerősítést kap, s gyökeret ver benne a rossz szó. Tapasztalatból mondom: ha magunk soha nem veszünk ilyet a szánkra, s nem félünk szigorúan megtiltani, ha mégis használj, akkor lekopik róluk hamarosan. (Ha merem tiltani, hogy az ablakba kimásszon, mért ne merném tiltani ezt a gyilkos fegyvert?)

Szoktuk hallani: jobb, ha az ember dühében kiátkozódja magát, káromkodással kiadja magából a mérgét, mert így megkönnyebbül, és nem kap gyomorfekélyt vagy más belső feszültségből eredő betegséget. Csakhogy így épp az önbecsülését ássa alá, önmaga fejére hull vissza az ok, s egyre kevésbé tud megszabadulni indulatai rabságából. Mint egy szenvedélybeteg.

„Ocsmány, léha vagy kétértelmű szót ne ejtsetek ki. Ez ne illik hozzátok, annál inkább a hálaadás.” (Ef 5,4)

Ez a legnagyobb hatalom, ami nekünk adatott. Szólhatunk az Istenhez, s ő válaszol, tenyerére vesz minket. A legnagyobb visszaélés a hatalmunkkal, ha őt káromoljuk, ocsmány szavakkal illetjük. Mégis nap mint nap ezt kell hallanunk. Ó, ha tudnánk mindnyájan, hogy ezzel megszomorítjuk Isten Szentlelkét, eltaszítjuk az éltető erőt, a kegyelmet, halálra ítéljük önmagunkat !

Uram, irgalmazz nekünk! Te, aki le tudtad csendesíteni a háborgó tengert, segíts, mert elveszünk ! Kormányozza a Te igéd a bárkánkat !

Nényei Gáborné