A kis rózsa

Eljött a tavasz. Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa.

Lágy langyos szellő remegtette meg bokrai leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hogy rászállhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.

- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor a szárán előbb egy szorítást érzett, majd a kisgyerek aki megmarkolta, hangosan felkiáltott.

- Jaaaj, de fáj ! Megszúrt ez a csúnya virág!

Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.

- Jaj, nekem! Mit tettem? - sopánkodott. - Bántottam szegény gyermeket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz? És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?

Nagyon elszomorodott a rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.

Fenn az égen a Nap lenézett a kicsi rózsára és látva szomorúságát megsajnálta.

- Ugyan már rózsácska - szólította meg. - Ne légy így elkeseredve.

- Miért ne lennék - kiáltotta felháborodva a kis rózsa. - Minek örülnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek. Tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.

- Édes kicsi rózsa - mosolyodott el szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltalmaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és aztán elpusztulj.

- Hm. Úgy gondolod, csak engem védenek meg? - kérdezte a Napot.

- Így van - válaszolta szeretetteljesen a Nap.

- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?

- Ők így tudnak megvédeni, ha lenne más módjuk is, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak, biztosan azt választanák. De egyenlőre szúrni tudnak, mást nem.

A kis rózsa belegondolt, hogy tüskéi csak az ő kis életét védelmezik.

- Most mit tegyek? - sóhajtozott. Itt vannak a tüskéim, pedig olyan szívesen megmutatnám magam a külvilágnak, olyan szívesen kinyílnék: megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és az... embereknek. Az embereknek! De mi lesz, ha valamelyik le akar szakítani? És a tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanúgy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít az életemet veszi el, de én nem akarom őt bántani... Sőt még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...

- Kedves kis rózsa - szólt a nap - csodálatos dolog, hogy így gondolkozol, de félelmed helyett arra gondolj mi az, amit szeretnél.

- Én... én... nagyon szeretnék kinyílni... kibontani szirmaimat, megmutatni a színeimet a világnak.

- Hát akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. Nyiladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.

- De mi lesz, ha megint megszúrok valakit? - aggodalmaskodott a kis rózsa.

- Ezzel most ne törődj - biztatta a Nap - csak nyiladozz és meglátod, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul.

A rózsa egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett vágyainak, és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.

- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.

A kis rózsa leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, végre megmutathatja magát a világnak!

Később két ember jött arra, egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.

A kis rózsa megijedt.

- Úristen - gondolta. Itt az ember, mi lesz, ha le akar szakítani, és én megszúrom?

- Jaj, de gyönyörű! - kiáltotta a gyermek. Nézd, mama!

- Igen, tényleg csodaszép!

A gyermek közelebb hajolt, épp nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta figyelmét.

- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kisfiú. Valami csillog a szárán.

- Igen, kicsim - szólt az anya -, az ott a tüskéje.

- Tüskéje? Miért van ilyen gyönyörű virágnak tüskéje?

- Ezzel védi magát attól, hogy a hozzád hasonló kisfiúk leszakítsák.

A gyermek elhallgatott és csendesen nézte a rózsát.

- Mama - szólalt meg - én nem akarom leszakítani, és nem azért, mert félek a tüskéktől, hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.

- Mama, meddig él egy ilyen virág?

- Akár több napot is gyönyörködhetünk benne, mielőtt elhervadna és új életet kezdene.

- Eljövünk hozzá holnap is? - szeretném mindennap látni, amíg életben van.

A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy az élet ilyen csodaszép. Csodálatosan teltek napjai. Minden pillanat maga volt az álom...

Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött annak az ideje, hogy szirmait ledobva nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.

Nem bánkódott, nem volt szomorú.

Rövidke kis életének hajnalát, ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.

Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra... eljön a tavasz.