Lassan szőtte be az elméjét a kór. Eleinte, csak elfelejtette, hogy bevette-e a gyógyszerét, adott-e enni a kutyának vagy csak lemaradt ez-az a boltból.

Aztán egy télen elesett, eltört a lába és kórházba került, Alzheimer-kór gyanújával további kivizsgálása javasolt. A vizsgálatok idejére magunkhoz költöztettük hát, a pesti orvosok pedig megerősítették, már a középsúlyos demencia határán volt.

Elküldött a boltba egy zacskó savanyú cukorért, 22 Ft volt az ára, máig emlékszem rá. Nem hitte el, kiabált velem, hogy biztos eltettem a visszajárót, meg akarom lopni, mutattam a blokkot, nézd mama, itt van a papíron 22 Ft. Hiába nézte, talán nem is látta, vagy nem azt látta, amit én. Anyám jött a kiabálásra és egy nagy sóhaj kíséretében ő is magyarázni kezdte nagyanyámnak az igazam, engem pedig beküldött a gyerekszobába, potyogtak a könnyeim, nem értettem, mi történik. Egyre gyakrabban előfordult, hogy a dolgok máshová kerültek, mint ahol a helyük volt. Az almák a fagyasztóba, a vacsorához olvadni kikészített hús a kukába, felvágott a fazekak mögé, amit csak szag alapján találtunk meg.

Egyszer délután az iskolából mentem haza, csattogtak a cipőim, ahogy a szürke betonlépcsőket szedték, visszhangzott a lépcsőház, a bejárati ajtó zárva volt. Előkotortam a nehéz kulcstartókkal tarkított kulcscsomót, de a kulcs nem ment bele a zárba. Csengettem, közben szólongattam a mamát. Elfojtott hangon jött a válasz bentről, nem veszünk semmit, menjen innen. Mama, én vagyok, engedj be, kérlek, de ő egyre csak azt hajtogatta, hogy nem vesz semmit, menjek el. A szemben lévő ajtón Emma néni bodorított, ősz feje kukucskált, kérdezte, hogy segíthet-e. Mondtam neki, hogy a mama nem akar beengedni. Megpróbált segíteni, de nem jártunk sikerrel, így leültetett a konyhájában egy bögre meleg kakaóval, nagy, piros pöttyös, fehér porcelán bögrében gőzölgött a sűrű, főzött kakaó. Nagyon jólesett, elterelte a figyelmemet a sírhatnékról, közben Jani bácsi felhívta aput. Nem hallottam, hogy mit beszél, csak szófoszlányok szűrődtek ki a nagyszobából. Mikor befordult a konyhába, megnyugtatott, hogy apám félóra múlva már itt is lesz, addig nyugodtan írhatok leckét, ha szeretnék. De én inkább még egyszer megpróbáltam bejutni a lakásba, Jani bácsi az ajtajukból figyelt. Az ajtó kinyílt, s mintha az előbb mi sem történt volna, kaptam a szidást nagyanyámtól, hogy hol jártam ennyi ideig, már legalább félórája meg kellett volna, érkezzek, már aggódott, merre lehetek.

Máskor az üres lakás fogadott, s miután bő félóra múlva sem került elő a mama, kétségbeesetten tárcsáztam anyám munkahelyét. Apám megint hazarohant a munkából, és elindult megkeresni az édesanyját. Szerencsére a lakótelepeken nem sok fejkendős, falusi asszony mászkált, így hamar megtalálta, a telep másik felében, a boltba készült. Valószínűleg, mikor elindult otthonról, számára a lépcsőház poros udvarrá változott, a nehéz vasajtó, kicsi, szegelt léckapuvá. A lábai a földes utcát rótták, körülötte takaros, meszelt falu parasztporták. Az autók lassan guruló lovas szekerek voltak, a kutyasétáltató fiúcska tehenet legelőről hazahajtó legénnyé lett.  A tanács mellett befordult balra, és a templommal szemben, ahol a boltot tudta, hirtelen megváltozott a világ. Bármerre nézett, panelházak magasodtak fölé, és hiába bolyongott, nem találta az utat visszafelé a sáros falusi utcán, amin idáig eljutott.

Megszületett hát a döntés, nem lehet egyedül hagyni. Nem bírtuk sokáig megszervezni. Először engem nem ismert meg. Ki ez az idegen gyerek, mit keres itt? Aztán anyámat. Maga a házvezetőnő? - kérdezte egyszer, mikor anyám a tűzhelynél az ételt kavargatta. Nem értettem, mi történik, hogy veszhetnek el az emlékek, miért nem tudja, ki vagyok. Találtak egy otthont, amelyik fogadja, de folyton elkóborolt, mindig a boltba indult, oda a templommal szembe. Az állapota gyorsan romlott, nem tudták tovább ellátni. A kórházban már csak apámat ismerte meg.

Ki ez a nő, fiam? Hát a feleségem, édesanyám. De hol van a Juli, elváltál? Kerek szemekkel nézett vissza az anyjára, fogalma sem volt, miről beszél, ez az egy feleségem van, édesanyám. De hát a Juli, a Kossuth utcából. Most már tudta, kiről beszél, hiszen azt a Palika vette el, az unkaöccse, sokkal korábban, minthogy apám egyáltalán nősülni készült volna, de ezeket a szavakat már nem mondta ki. Nem lett volna értelme. Az anyja már egy másik valóságban élt. Tekintete gyakran a semmibe révedt, majd megkérdezte apámtól, a nővéred mikor jön hozzám? Anyámmal döbbenten összenéztek, apám a könnyeivel küszködött, hamarosan találkozhat vele édesanyám, hamarosan. Elégedetten nyugtázta a választ. Elfelejtette rég, hogy még gyermekként eltemette, de nemsokára már a mennyben ringathatta újból, korán elvesztett, kicsi lányát. Újból a kemence meleg falának támaszthatta, munkában megfárad testét, melyet oly sokszor keresett a szűk lakásban.

Legalább százszor megmutatta nekem, melyik ruhában kell eltemetni, így iskola helyett autóba ültem apámmal, és az ódon parasztszekrényben függő tucatnyi fekete ruha közül kiválasztottam azt, amelyiket kellett, a hozzá illő fekete kendővel együtt. Természetesen szemfedőt is rendeltünk, tisztességes ember nem járulhat szemfedő nélkül az Úr színe elé, mondta mindig.

Nyitott koporsós temetés volt, olyan volt, mintha csak aludna, sokkal fiatalabbnak látszott a koránál. Tömött sorokban jöttek, számomra zömében ismeretlen fekete kendős asszonyok, némelyik népviseletben, őszes urak, akik a ravatalozóba lépve kalapjukat levették és magukhoz szorították. A sor végén álltam, nekem senki nem nyilvánított részvétet, pedig nem voltam kisgyerek már, és nekem is ugyanúgy fájt, kivéve apám egyik nénjét, és egy erőskezű, szikár, idős parasztembert. Mikor megtudtam, hogy meghalt, nem sírtam, kissé közönyösen fogadtam, de ott, mikor a pappal együtt mondtuk az imát, és leengedték a koporsót a fagyos, barna fölbe, átszakadt valami bennem. Eleredtek a könnyeim, és egyre csak gyűltek a kövér könnycseppek megállíthatatlanul, olyan hideg volt, hogy mikor az államról lepottyantak, szinte megfagytak levegőben.

Hiába ígérted kelengyéd minden darabját neki, mert én neked mindig rossz voltam, túl eleven, mégis én vagyok az, aki rendezi, és védi az enyészettől a megfakult fotókat, a hímzett falvédőket, a monogramos ágyneműt, még a szúette szekrényt sem engedtem kidobni. Az én konyhámban függ az általad horgolt rózsás függöny, ugyanazon a deszkán nyújtom karácsonykor a sütemény tésztáját, amelyen egykor te is tetted, és az én gyűrűm aranyát gazdagítja gyűrűd aranya. Az emlékeidet ápolom, és óvom az életed történetét elmesélő tárgyakat. Talán ma már büszke is lennél rám, és jóleső elégedettséggel nyugtáznád, hogy mégis vitte valamire az az égedelem kölyök.

Halacska