A spárga népies neve: csirág, nyúlárnyék. Valószínűleg a Földközi-tenger medencéjéből származik. A vadon termő spárgát már az egyiptomiak és a görögök is fogyasztották. Nevét is azóta jegyzik, az "asparagos" szó ugyanis görögül fiatal hajtást, nyelet jelent. A rómaiak kifejlesztették a termesztését, de még mindig az ínyenc gazdagok táplálékai közé tartozott. A későbbiekben  a reneszánsz idején újra megjelent, és az ínyencek kedvencévé vált. A luxusterméknek számító spárgát nagyra értékelték a királyok és hercegek is. III. Henrik kegyenceit kényeztette vele, XIV. Lajos pedig megkövetelte, hogy asztalán mindig legyen spárga. Hogy parancsának eleget tegyen, a királyi kertész, La Quintinie kidolgozott egy melegágyas termesztési módszert, amelynek segítségével gyakorlatilag egész évben szedhettek spárgát! A XIX. század elejéig csak a vagyonos ínyencek engedhették meg maguknak ezt a kifinomult és igen drága zöldséget.

A spárga évelő növény, telepítés után 15-20 évig képes teremni.A színe attól függ, milyen hosszan volt kitéve napfénynek. A növény, amelyet fogyasztunk, nem más, mint egy fiatal hajtás, amely a föld alatt a fény felé tör. Mihelyt az első spárga feje kibújik, a termesztő igazi versenyfutásban van az órával. Hiszen az eredetileg még fényt nem látott, húsos, gyöngyházas fehér spárga a fényen nagyon gyorsan elszíneződik: először rózsaszín, majd lila lesz. A zöld spárga különleges technikával jön létre: amikor a hajtás kibújik a földből, egy kis átlátszó műanyagfólia-alagút biztosít számára enyhe klímát. A vékonyka spárga nagyon gyorsan megnyúlik, és így megőrzi gyenge húsát, és teljes hosszában bezöldül. A spárga szedése kizárólag kézi művelet, amely nagy szakértelmet kíván. A mester könnyedén megtapogatja a földet, hogy megtalálja, hol helyezkednek el a spárgák, majd a spárgaszedő kanállal (fél-hengeralakú kés) – figyelve, hogy a növény gyökerei, amelyek a következő években még termést hoznak, meg ne sérüljenek - finoman levágja a szárakat a tőről. Egészségügyi előnyei: A spárga Európában, Ázsiában is őshonos növény, melyről első írásos feljegyzéseink Hippokrátesz-től származnak, a munkájában föllelhető, hogy az i.e. 460-370 körüli időkben főként gyógyhatása miatt tartották becsben. Gyógynövényként elsősorban vízhajtó és vesekő-eltávolító szerként használták.
Lippai János az 1666-ban megjelent Posoni kert című könyvében már a következőket írja: "Spárga, igen kiűzi a vizelletet. Ha ennek gyökerét a fájó fogra teszik, megállíttya a fájdalmat. Sőt ha megszárazttyák, porrá törik, és azt a port a fognak üregében teszik, fájdalom nélkűl, mind gyökeresttűl kivonnya. Ha borba meg főzik, és megisszák, megronttya az ember veséjében a követ. Aki olajjal elegyített megtört spárgával megkeni magát, azt a méhek meg nem csípik." 
Mióta ismerjük beltartalmát, tudjuk, hogy az egyik legegészségesebb növény tavasszal. A téli időszakban lerakódott salakanyagok, a kialakult túlsúly eltávolítására alkalmas, mivel jól emészthető rostok alkotják a növény szárát, és vízhajtó tulajdonságával van összefüggésben, hogy segíti a szervezet méregtelenítését. A friss hajtások A-, B1-, B2-, B6, C- és E-vitaminban, folsavban gazdagok. Sok értékes aminosavat, köztük Aszparagin savat is tartalmaz. B-vitamin- tartalma segít a haj és köröm egészségének megőrzésében. Vízhajtó hatással bír, ezért fogyasztása a vesegondokat is enyhítheti. Lúgtartalma miatt mindenki számára ajánlatos, helyreállítja ugyanis a vér egészséges sav-lúg egyensúlyát. Folyamatos használata csökkentheti vagy akár meg is szüntetheti a reumatikus fájdalmakat és a köszvényt. Tartalmaz kalciumot, foszfort, vasat, nátriumot, sok káliumot, a nyomelemek közül ónt, szilíciumot, molibdént. A zöld spárga klorofillban gazdag, több benne a C-vitamin és a karotin, mint világos változatában, ezért táplálékként is értékesebb.
Sok benne a glutation. Ez az antioxidáns megvédi a szervezetet a vírusok és a rák bizonyos fajtái ellen, valamint fontos szerepe van sejtképzési folyamatokban. A nyers spárgalé vesekő kioldására is alkalmas.
(FORRAS:NET)