Háborog a tenger s a vízen ring egy kis csónak,
Benne ül egy lányka,ki egyedül maradt.
Nézi a tengert,s a félelem,már úrrá lett rajta.
A hajó,elsüllyedt amin utazott,s mindenki a vízben lelte a halálát.
Neki sikerült megmenekülni,de mit kezdjen vele,hiszen olyan kilátástalan a helyzete.
Nem lát mást,csak vizet és vizet,élelem nélkül maradt és víz nélkül,csak hánykolódik a tengeren.
Tűz a nap.bőre már kirepedezett,s úgy érzi,nemsokára itt a végzet.
Testét már nem érezte,s az álmosság,kezdetét vette,
De nem mert elaludni,mert tudta,hogy az végleg lenne a végzete.
Már lassan a remény is kezdett kihalni belőle,
hogy soha többé már nem láthat szárazföldet.
Ekkor egy kis madárka száll hozzá,ki vígan dalolt.
soha nem örült még ennyire senkinek
mert tudta most már megmenekült,hisz tudta,hogy közel a szárazföld.

A csónakon volt egy kis rés,és lassan meg telt vízzel.
A lány összeszedte útólsó erejét,és úszni kezdett,
nem látta a szárazföldet,de a madárka vezette öt.
Hogy jutott ki a partra,arra már nem emlékezett,
és mikor magához tért,a feje fölött gyönyörűen zöldellő fát pillantott meg,és apró termetű kis majmok ugráltak körülötte.
Az egyik legyezgette egy falevéllel,a másik hozott neki kókusztejet,és azt cseppentette a szájába.
Ahhoz nem volt ereje hogy fel keljen,hisz nagyon fáradt volt,lassan be is esteledett,de a kis majmok,ott virrasztottak egész éjjel,és őrizték az álmát.
Reggel mikor felébredt,gyönyörű szigeten volt,a fák zöldelltek,a milliónyi virág illatozott,
És egy kis patakból tiszta víz csörgedezett.
Hálát adott istennek,hogy megmenekült.Az állatok mindig körbe vették,és játszottak vele,és vigyáztak rá,hogy baja ne essen,míg alszik éjjelente.

lassan megöregedett,hiszen hajó soha nem jött a szigetre,és így ott kellet élnie.
Egyedül volt,csak az állatok voltak a barátai,de boldog volt így is,mert olyan helyen élt,hol mindig sütött a nap,és nyugalom volt,

Hol a madár,örökké dalolt.