Szerző: Gaál Tamás  

“Minden festmény olyan helyet ábrázol, amelybe a festő beleszeretett.” A vásznon bensőséges, csendes, elmélkedő hangulatokat és érzelmeket sugárzó tájak. A “legtisztább” impresszionistának is tartott Alfred Sisley festőművész 175 éve született.

Édouard Manet-t követve Claude Monet, Edgar Degas, Pierre-Auguste Renoir, Camille Pissarro, Paul Cézanne, Armand Guillaumin, Jean-Frédéric Bazille, Berthe Morisot, Gustave Caillebotte és Alfred Sisley neve összeforrt az új művészeti stílus, az impresszionizmus nevével. A művészek közül Sisley fontos összekötő kapocs kora művészeinek érzékenysége között. Mint impresszionista, különösen vonzódott a igen finom árnyalatokhoz, mindig előszeretettel festett vizet, eget, ködöt, havat; ezek kifejezhetetlen finomságai foglalkoztatták s képes volt költői felidézésükre. A természet dolgai iránti fogékonysága és érzékenysége, főleg ami a legtünékenyebb, legpillanatszerűbb jelenségeket illeti, tipikusan olyan művésszé tette, aki közvetlenül, a természet után örökítette meg gyorsan változó benyomásait.

“A kidolgozásnak – mondta – bizonyos elragadtatott pillanatokban azt az érzelmet kell átadnia a nézőnek, amelyet a festő érzett át.”

Sisley Párizsban született 1839. október 30-án, szülei angolok voltak, ám önmagát franciának tartotta angol állampolgársága ellenére. Mivel semmiféle hajlandóságot nem mutatott a kereskedelmi pálya iránt, amelyre apja szánta, ezzel szemben vonzódott a rajzoláshoz és a festészethez, 1860-1863 között Gleyre növendéke lett. Itt megismerkedett Claude Monet-val, Bazille-jal és Renoirral. Akkortájt a plein air híveként társaival együtt a szabadban dolgozott, s velük együtt ment 1863 húsvétján a Fontainebleau mellett levő Chailly-en-Biére-be. Három évvel később a Szalon elfogadja két festményét, köztük volt a Gesztenyefasor Celle- Saint-Claud-ban is. Az 1868-ban újra lehetőséget kapott és kiállított a Szalonban, ugyanígy 1870-ben is, majd a háború alatt Londonban élt. (Sisley egész életében kitartott az impresszionista festésmód és képalakítási technika mellett. Részt vett az első impresszionista tárlaton 1874-ben, majd az 1876-os, 1877-es és 1882-es kiállításokon is.)

Valójában 1870-ig, apja csődbejutásáig kissé műkedvelő festőként élt, a család anyagi helyzetének erős romlásán Sisley nősülése sem segített. és már nem csak a tehetsége és művészi hajlama miatt nyúlt az ecset után.

Ebben az időszakban elég erősen hatott rá Courbet és Corot művészete. Továbbra is az Ile-de-France festője maradt, és mert kizárólag tájképeket festett, újabb és újabb téma után kutatott, ám Sisley sosem tudott úrrá lenni nyomasztó anyagi nehézségein, így utazni is nagyon keveset tudott. Végül egyre jobban elzárkózott régi festőtársai elől.

Egy idő után technikája vibrálóbbá, színei csillogóbbá váltak. Ha Pisarro elsősorban “földhözragadtként” jellemezzük, akkor Sisley a legfinomabb árnyalatok, a tünékeny jelenségek impresszionistája; egész művészete “sugalmazó”, s ecsetkezelésének nagyfokú kifinomultsága érzelmeinek és költészetének ugyanezeket a tulajdonságait tükrözi. Nem ment olyan messzire a fényfestésben, mint Monet, ugyanakkor napfényesebb volt, mint Pisarro. 1897-ben kiállítást rendezett legjobb műveiből, a figyelem azonban elmaradt – sajtó azonban agyonhallgatta, így a vásárlók sem érdeklődtek művei iránt, pedig világos, csendes tájai, házai, a régi kőhidak, mint például az 1893-as Híd Moret-ban, megfestése méltán a legjobb impresszionisták közé emelték. Már súlyos fekvőbeteg volt, mikor kezdett felengedni és nyitni régi barátai felé; betegágyához végül is odahívta Monet-t, akivel kölcsönösen becsülték egymást. Halála után festményeinek ára nagyon gyorsan emelkedni kezdett.

Érdekesség Sisley A Loing partján – Őszi hangulat című 1881-ben készült festményével kapcsolatban, hogy eredetileg a Szépművészeti Múzeum vásárolta meg Durand-Rueltől 1907-ben, majd a múzeum 1916-ban ezt a képet cserélte el Manet Hölgy legyezővel című remekművéért a berlini K. W. Bachstitzcal.

Az impresszionizmus jelentősége

Az a festészeti irányzat, amit 1874-től impresszionizmusnak hívnak, az 1860-as évektől kezdve formálódott meg elsősorban a francia művészek körében. Régóta tudjuk azonban, hogy az az újfajta látásmód, ami a nagy témák, a komoly mondanivalót magába sűrítő bonyolult kompozíciók helyett a hétköznapi élet egyszerű eseményeire, a természet frissebb szemléletére, a pillanatonként változó fényviszonyokra fordította figyelmét, a magyar művészek munkásságában is megfigyelhető.

A hetvenes években – a tisztán impresszionista időszakban – még közel állnak egymáshoz témaválasztásban, festésmódban, a fényviszonyok kezelésében, később ahogy fejlődött festészetük és személyiségük, úgy váltak el egymástól az egyéni jellegzetességek a szemléletmód módosulása alapján. A művészek 1874 és 1886 között nyolc közös kiállításon mutatták be munkáikat Párizs legforgalmasabb és legdivatosabb helyszínein, 1877-től már Impresszionisták néven. 1886-ban, az utolsó impresszionista kiállítás évében a mozgalom már nem volt egységes. Azok a művészek, akiket később “posztimpresszionistáknak” neveztek el, az impresszionizmus inspirációjára kezdték pályájukat, de később a pillanatnyi benyomások rögzítésén túl valami elmélyültebb és tartalmasabb festészet megalkotását tűzték ki célul. Az impresszionizmus Monet, Renoir és Degas munkásságában még a 20. első évtizedeiben is tovább élt, ugyanakkor erőteljes hatása nyomot hagyott az európai és amerikai művészetben is.