Álomból valóság

Hat éve voltam együtt a barátommal (fekete haja volt, ez később lesz érdekes). Már négy éve együtt is éltünk. Nem volt olyan rossz – de jó sem. Részemről több szakítós próbálkozás is történt, de egyik sem lett sikeres, valahogy mindig együtt maradtunk. Viszont semmiképp nem akartam sem házasságot, sem gyereket ebben a kapcsolatban.

2007 nyár elején, egy reggel megkérdezte tőlem, hogy ki az a Balázs. Nem igazán értettem, hosszas gondolkozás után sem jutott eszembe egyetlen Balázs nevű ismerős sem. Kiderült, hogy éjszaka álmomban felültem, és azt mondtam teljesen érthetően: „Szeretlek, Balázs!” Persze ezen jót nevettem, fogalmam sem volt, mit álmodtam.

Júliusban Sopronba mentünk nyaralni a nagynénémékhez. Nagyon jól éreztük magunkat, és eljátszottunk a gondolattal, milyen volna itt élni. Mivel édesanyám és családja soproni, nagyon szerettem a várost, és a páromnak is tetszett. Hirtelen felindulásból eldöntöttük, hogy költözünk – örültem neki, mert arra gondoltam, hogy itt, a környezetváltozással majd rendbe jönnek a problémáink.

Augusztusban megnéztem egyetlen albérletes honlapot, rajta egyetlen albérlethirdetést. Az első levélváltás után azonnal le is foglaltam ezt az albérletet. Egyszer sem gondolkoztam, csak azt tudtam, hogy nekem EZ az albérlet KELL. Augusztus végén megnéztük: a párom nem rajongott érte, de meggyőztem. Amikor a lakást néztük – és ez a rész teljesen hihetetlenül hangzik, pedig így történt – egy copfos szőke (!) kislányt láttam átfutni az egyik szobából a másikba. Egyszerűen láttam – a „lelki szemeimmel”. Furcsa érzés volt…

Szeptemberben beköltöztünk. Közben kiderült, hogy a fölöttünk lakó családban (két szülő, két gyerek) élt A Balázs. A problémáknak nem volt idejük megoldódni. Miután a közösségi oldalakon bejelöltem Balázst (és a húgát), hamar megtaláltuk egymást messengeren is.

Amit már ekkor megtudtam róla: rendkívül okos, helyes, kedves, vicces, nyitott, egyszerűen szeretni való, ráadásul annyi közös volt bennünk (az érzéseinkben, gondolkodásunkban, életünkben), hogy egy idő után már le sem mertem írni, hogy „én is”, nehogy azt higgye, hogy csak be akarok vágódni nála.

A vége az lett, hogy szakítottam a barátommal, és végre együtt lehettem (szó szerint) álmaim férfijával. Október végén már egy pár voltunk, januárban pedig elkezdtünk gyűjteni az esküvőre. 2008 decemberében összeházasodtunk, aztán hamarosan megszületett a mi kis szőke, copfos, futkározó Emmánk. Ma már tervezzük a második babát is.

Minden, ami velünk történt, hihetetlenül gyors volt, váratlan, mégis sorsszerű – és a legcsodálatosabb érzés, amelyet valaha átéltem!

Kelemenné Küstel Anita, Sopron