A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

Zsong a szigetcsúcs barna berke,
a harkály részegen nevet.
Az ifjú nap: Dávid, leverte
a lomha Góliát-telet.

Állok a vadvizes tavaszban,
bódít a szagja, mint a bor,
kedvemben egy füttyös kamasz van,
aki voltam valamikor.

Vizek futnak, jegek ropognak,
dudorászom, kurjongatok -
Lelkemben patakok zuhognak,
patakok, patakok, patakok.

Vajon hová szökdöstek csókjaink?
A vér-erdő pajkos tündérei,
kik ott bujkáltak sűrüsége közt,
hol trópus-hő fűtötte kedvüket
s erős virágszagok kábítanak,
félig bürök-szag, félig rózsa-szag,
s ha kirajzottak zsongó sűrüből,
ajkunk dombjára jöttek játszani
s játékuk pajzán volt és mámoros.

Hová szökdöstek, hol maradtak el?
Egy nap finom szimatjuk felfigyelt,
megérezték a hervadás szagát,
a szellőt, mely hűs áramlást hozott
a megritkuló sűrüség felé,
és elsurrantak rejtve, nesztelen
új vér-erdők s virág-szagok felé,
ahol még ifjan zsong a sűrüség,
a fülledt hőből szomjúság fakad,
s friss ajkakon pajkos játékukat
új mámorokban folytatják tovább...

Idegenül ver itt a szívem,
sok itt a zaj, sok a sugár.
Nagyon szeretnék visszamenni:
a hallgatás barlangja vár.

Magányom sziklaboltozatja,
sötét, sok-esztendős tanyám,
ahol a vérem dobbanását
tanútlan csendben hallanám.

Barlangtüzem ki nem világít,
fájdalmam szirtbe zárt titok.
Panaszaim sötétbe dermedt,
alaktalan stalagmitok.

S a mély ha néha megmorajlik,
hallgatom: künn a szél szalad -
s a sorsom szent búvópatakja
tompán zuhog a föld alatt.

Indulsz. A mozdony sürget már dohogva
és a tavaszba messze-fut veled.
Ne vidd a vádat és a bút magaddal,
hogy hűvös szóval megsértettelek.

Vers vagy te is. Ezért van harc közöttünk.
Rég vívom érted a művész-tusát.
Ki a hibás, ha túlságos közelből
nem hallom lelked tiszta ritmusát?

Ki a hibás, ha néha feltolulva
egy kusza hang harmóniádba tép,
és gúnnyal int szivárványos magasban
a büszke, győzhetetlen eszme-kép?

Vers vagy te is. A harcban meg nem érzed,
hogy míg hozzád ér, bennem fáj a gáncs.
A fájó gáncs nem céltalan civódás,
s kedves, nem ok, hogy érte visszabánts...

Már távolodsz. A gép repít robogva.
Nem is tudod, hogy most lettél enyém.
Varázs-ütésre dallamod kiépül,
s zengő egész vagy, zengő költemény.

forras:net