Belső érzék

Egy kisfiú megállás nélkül vakarta a fejét. Egy nap ránézett az apja, és megkérdezte:
- Fiam, miért vakarod folyton a fejedet? 
- Hát – felelte a fiú –, azt hiszem, azért, mert én vagyok az egyetlen, aki tudja, hogy viszket. 

Ez a belső érzék! Csak te tudsz róla. Senki más nem tudhatja. Kívülről nem látható. Ha fáj a fejed, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Ha boldog vagy, csak te tudsz róla, nem tudod bebizonyítani. Nem teheted ki az asztalra, hogy bárki megvizsgálhassa, szétszedhesse, kielemezhesse. 

A belső érzék valójában annyira belső, hogy még a létezését sem tudod bizonyítani. Ezért tagadja szüntelenül a tudomány, de a tagadás nem emberi. Még a tudósok is tisztában vannak vele, hogy amikor szeretetet éreznek, az egy belső érzés. Valami van ott! Nem egy dolog, nem egy tárgy, nem lehet kitenni mások elé – mégis ott van. 
A belső érzéknek megvan a saját érvényessége. Tudományos neveltetésük miatt azonban az emberek elveszítették a bizalmat belső érzékükben. Másoktól függnek. Méghozzá olyan erősen, hogy ha valaki azt mondja: „Nagyon boldognak tűnsz”, azonnal boldognak érzed magad. Ha húszan úgy döntenek, hogy boldogtalanná tesznek, elérik, hogy boldogtalan legyél. Mindössze egész nap azt kell ismételgetniük: „Olyan boldogtalannak, olyan szomorúnak látszol. Mi a baj? Meghalt valaki, vagy mi?” Te pedig gyanakodni kezdesz: oly sokan mondják, hogy boldogtalan vagy, hogy talán tényleg annak kell lenned.
Mások véleményétől függsz. Olyan erősen függsz mások véleményétől, hogy elveszítenél minden kapcsolatot a belső érzékeddel. Ezt a belső érzéket újra fel kell fedezned, mert mindaz, ami csodálatos, ami jó, ami isteni, az a belső érzéken keresztül érezhető. 
Ne engedd, hogy befolyásoljon az emberek véleménye. Inkább kezdj el befelé figyelni... engedd, hogy a belső érzéked szóljon hozzád. Bízz benne. Ha bízol benne, növekedésnek indul. Ha bízol benne, azzal táplálod, azáltal megerősödik.