Advent egy vasárnapján

Egy maroknyi morzsa az asztalra borítva,
apró, heves mancsok, mik utánanyúlnak.
A félénk szőkeség smaragdzöld szemei,
a puha lisztpelyheket buzgón lesik.

A vacsora nyugodt biztonsággal készül,
a gyermek békésen pamutbabaként ül.
Nem mozdul, nem rezzen, csak figyel,
és az erős gyúrásra egyre csak ügyel.

A fehér, poros, fáradt lélek tésztával kezében,
enyhe mosolyt küld, elhalót egészen.
Az aranyhajú a székre áll, és a tésztában maszatol,
széles mosolyt meg-megejtve a levegőbe szimatol.

Selymes meleget áraszt a forró kemence,
életkenyér lassan, illatozón sül benne.
A kisujjnyi helységet betölti másodpercek alatt,
minden kósza szippantás egy jóízű falat.

Parányi csillanás, és az a kimondatlan vágy,
a csöppnyi kezek, már a szoknyát rángatják.
A gyermek kért enni, akinek kócos kobakja,
nem ért följebb, mint az asztal magassága.

Míg tenyereit nyitva, várakozón tartotta,
szempárja a dolgos leány tekintetét kutatta,
lábujjhegyre állva, megint csak szólongatta,
az édes illat gyöngyfelhője már nem csalogatta.

Foszlánnyá, álommá és képzeletté fakult,
a leány végre ránézett, és a friss kenyérért nyúlt...
Még a melegbe képzelte magát, még álmodott,
a tűznyalábok látványa mellett megvacsorázott.

Falatjait élvezettel csámcsogta a padlón,
közben fél kezével őrizte a pislákoló lángot.
A hajszálfény a sötét szobában szellemként cikázott,
mégis aranylángja sok tükörszemet boldogított.

A gyertyafényes, szeles estén összebújva,
testvérként, családként kenyerét megosztva
ültek, kuporogva meséltek és álmokat regéltek
könnyű friss kenyérről, melegről képzelegtek.

Lánykák, legények, szülők, rokonok,
alig ismert idegenek, mégis felebarátok,
karöltve a rossz lapot osztó sorssal,
nélkülöző... legboldogabb nyomorukkal.

Rongyos takarójuk csak a kisebbeket védte,
a nagyobbak így csak félig-meddig fértek,
de önzéstől, hiúságtól, becstelenségtől távol,
megfértek kis helyen, szívükben békesség honolt.

Lomhán folyt egyetlen fényük viasza,
apránként fogyott a száraz kenyér utolsó darabja,
a társaság beszélőszája viszont nem aludt,
napot évekké téve szótlanságot sosem hagyott.

- Az ünnep szava dalolt.