A darazsak általában békés természetűek, de hogyha a fészküket védik rögtön agreszszívvé válnak és nyomban támadnak. Mint az alábbi esetekből kitűnik hatástalan velük szemben az a taktika:- hogy állj! Beszéljük meg! Vagy esetleg leállunk harcolni velük. Ha természetjárás során darázsfészket fedezünk fel, jobb ha elkerüljük a találkozást, mert több mint valószínű, hogy mi húzzuk a rövidebbet.

1984 augusztusában ifjú házasként a feleségem nagymamájának segítettem a krumpli kiszedésében. A helyszín a Beregkúthoz mintegy száz méterre volt, közel a temetőhöz. Igyekeztem a hőség beállta előtt elvégezni a munka nagy részét, mert nem szerettem volna a tűző napon szikkadni.

Kiszedőszerszámom egy termetes kapa volt, amivel könnyedén forgattam ki a burgonyabokrokat, annak ellenére, hogy a nyári meleg alaposan megkeményítette a talajt. De ekkor még 25 éves ifjú titánként, heti négy edzéssel a konditeremben, ez a művelet meg sem kottyant. Az egyik kapavágás során ért a meglepetés, mint derült égből a villámcsapás. Darázsfészket fordítottam ki egy krumplibokorral együtt. Ekkor felgyorsultak az események! Annyi időm sem volt, hogy elengedjem a kapa nyelét, a darazsak máris támadásba lendültek. Először a bal, majd a jobb bokám érte egy szúrás. Ruházatom a melegre való tekintettel igen hiányos volt, csak egy tornacipőt és egy rövidnadrágot viseltem, tehát a ruha nyújtotta csekély védelemre sem számíthattam.

Gyorsan felmértem a helyzetet és a jólismert közmondást alkalmazva: - ”szégyen a futás, de hasznos”! Megiramodtam a közeli kukoricás felé artikulátlanul üvöltve annak reményében, hogy sikerül lerázni üldözőimet. A közelben lakók méltán gondolhatták- talán a nádifarkas újra megtelepedett a környéken! A kukoricatáblán vaddisznóként csörtettem át, mikor megérkeztek a feleségem nagyszülei, akik nem tudták mire vélni cikázásom a kukoricásban. Azt sem tudták mondani, hogy-jó napot! Máris kapták az áldást. Láthatóan rögtön megértették a száguldásom okát. Szerintem százméteren futásban világcsúcsot döntöttem doppingszerek nélkül.

A kukoricából kiérve még néhány támadót harcképtelenné tettem olyan villámgyors karate ütésekkel, hogy talán még Bruce Lee is megirigyelhette volna. De még mindig voltak jócskán! Ekkor végső elhatározásomban a patak felé vettem az irányt. Én balga azt hittem, hogy a vízalá merülve megszabadulok üldözőimtől. A patakhoz érve szomorúan tapasztaltam hogy ez hiú ábránd volt részemről, mivel a tartós meleg miatt csak 1-2 cm mélységű víz csordogált a mederben. Ekkor mindenre elszántan szembeszálltam azzal a néhány kitartóan űző darázzsal ami még megmaradt a csapatból. ”Adtam is, meg kaptam is”- végül győztesen kerültem ki az ütközetből, habár még egy döfést elszenvedtem a jobb alkaromba, ami hamarosan Popey karjához lett hasonlatos.

Mint utólag kiderült minden résztvevő kapott ajándékszúrást a dühös darazsaktól. Számomra így ért véget ez a gyalázat.