Vonattal érkezett a Keleti pályaudvarra. Ahogy leszállt a szerelvényről, nem tudtam nem észrevenni: haja, szakálla fehér. Tartása egyenes. Szemei mosolyognak. Kisugárzása sármos.

Kétszáz kilométerre lakunk egymástól, nem látom túl gyakran, a közös programok is ritkák, most mégis úgy alakult, hogy lesz egy kerek egész napunk. Törtem a fejem, mikor voltunk utoljára kettesben? Nem sikerült felidézni. Szíven ütött a gondolat: olyan keveset tud és lát az én fővárosi életemből! Nem tudja, hova járok indiait enni, úszni és bevásárolni. De nem ismeri a sarki hentest, a városligeti törzshelyemet, vagy éppen a kedvenc kínai boltomat sem. Mindennél erősebb lett bennem a vágy, hogy mindezt, hogy MINDENT megmutassak neki.

Belém nyilallt: kevés az idő. Hirtelen be akartam pótolni mindent, hogy adjak, hogy valahogy megmutassam neki, mennyire jó édesapa ő, hogy milyen szép az életem, aminek felépítésében ő is szerepet vállalt. Elfogott a szentimentális hála és a félelem: mennyi időm van?

Szakálla volt mindig is a védjegye, ami bár mindig eltakarta az arcát, jóságát soha nem tudta elfedni – számomra sokáig minden szakállas férfi csak jó ember lehetett.

Elborítottak az emlékek. Bevillant, hogy egy külföldi kiküldetésről egy káprázatos Barbie babával tért haza. Eszembe jutott, hogyan borította a fejemre a kefirt, hogyan faragtunk csúzlit, és mennyire felnéztem rá, amikor a plafonig hajította a palacsintát!

Aztán valamikor félúton kiegyensúlyozott kislányból utálatos tinédzser lettem. Hosszú sörényt növesztettem, kopott bőrkabátot, Guns and Roses-pólót és sötét bakancsot hordtam. Púpos voltam és pattanásos, orromon idióta szemüveg. Rémes voltam, édesapám türelme azonban mit sem kopott – különösen akkor, amikor nem mentek a fejembe a prímszámok.

Reggelente ő vitt a buszhoz, ami iskolába vitt, és amíg vártunk, sokat beszélgettünk. Mind a mai napig emlékszem, milyen jó volt az Opelban kuporogni, és érdemi vitákat folytatni az emberi lét miértjeiről. Ő tanított meg vezetni, és értem jött az éjszakai buli után. Vásárolt nekem bűndrága sminkszettet, divatos magas sarkút, de ha kellett, beszerezte a melltartót és a tampont is.

Aztán elsodortak az események: érettségi, felvételi, leválás – elkezdődött a fővárosi életem. Elszálltak az évek, egészen pontosan tizennégy. Harminckettő lettem, és az édesapámat nézem a Keleti pályaudvaron.

Már tudom, mit fogunk csinálni: elviszem a Széchenyi fürdőbe, thai kaját fogunk ebédelni, romkocsmában fogunk sörözni és kézen fogva sétálunk a Duna-parton. Előre látom: mindenki úgy néz majd ránk, mint az „idős pasi – fiatal csirke” párra; édesapám szemében újra felbukkan a büszkeség és a szeretet; és nagyokat fogunk hahotázni az ő rettenet faviccein.

Édesapám napja lesz ez. Megnyugszom.

Van időnk.