Álmomban, egy városban jártam, amely egykoron a Szeretet városa volt. Az itt élő emberek boldogan éltek. Boldogok voltak, mert adhattak, segítő kezet nyújthattak a másiknak, a rászorulónak.
Élt egyszer egy ember, akinek sok kicsiny gyermeke volt.
Betevő falat már nem volt a háznál, minden kifogyott a kamrából, a polcok is üresen álltak. A szegény embernek már csak a hite maradt. Éjt, nap alá téve imádkozott. Hívta Urát, és a segítő Szellemeket.
Napok teltek el, de imája nem lelt meghallgatásra. Számos sóhaj hagyta el az ajkát. Visszagondolt a múltra, a régi szép időkre,- arra, amikor még élt a felesége, a támasza, szívének legkedvesebb lénye, melegsége.
Akivel minden búját, bánatát megoszthatta, de az örömben is emiképp osztoztak.
- Ó de szép idők voltak azok biz'á! De ez mára csak a múlttá vált, egy emlékké, emlékképé, amit a szíve legrejtettebb mélyén, féltve őriz.
- Mi lesz velem és a gyerekekkel?
- Mi lesz velünk, ha már az Úr sem segít?
- Az Öreg Isten is elhagyott már minket?- sóhajtott fel.

Tovább fűzte gondolatait:- Ez nem lehet, nincs olyan Isten, aki ne vetné szemét reám, ne hallgatná meg könyörgésem, szívből jövő imáimat.
Hisz biz'á, nem magamért teszem. De az éhes szájakat valahogy be kell tömnöm. Ha már az anyai melegséget nem pótolhatom, legalább meleg tejet, kenyeret oszthassak szét...
- Tán még ebben érzik az anyai öl melegségét...
Könnyek buggyantak ki szeméből, fáradt, megtört arcán lefelé csurogtak, - nem szégyellte őket.
Siratta a múltat, a régi szép időket. A családot, az asszonyt, ki hirtelen beteggé vált és elvitte az Úr, magához szólította.
Ő már jó helyen van. Őnéki már könnyű. Ő már az Angyalok közt énekel.
- Nem látja, (vagy vajon látja, - ha a Felsővilág Szellemei léteznek ő is látja) az éhes, kisírt, szomorú arcú gyermekeket?
Gondolatait így fűzte tovább: - Asszony, legalább te segíts már nékünk!
- Odaföntről hullass egy pár édes almát, az Édenkertből!


Súlyos csend ülte meg a szobát, csak a gyermekek szuszogása törte meg néha a csöndet. Mintha megállt volna az idő, mintha megállították volna az adott pillanatot.
Fény villant az öreg szeme előtt.
Megdörzsölte a szemét, azt hitte, nem jól lát, képzelődik.
Egy sugárzó fényű Angyal állt előtte. - Ne a múltat sírassd öreg, és ne a jövőben gondolkodj!
A mostban, a mában élj!
A jelen pillanattal törődj! - mondta az Angyal és széttárta a kezét.
- Menj békével, tedd el magad holnapra, gyógyír kerül a bánatodra.
Ki Istenben hisz és remél, és még tudja is az Istent...
Ő orvosolja bánatod!
Sohasem hagyna magadra téged, hisz legfontosabb számára a Kegyelem.
Ahogy jött a látomás, úgy tűnt el.
Az öreg megtörölte könnyáztatta arcát, nehézkesen felállt az asztal mellől, - kábán nézett előre. Nem értette mi történt vele.
- Tán megzavarodtam?
- A fejemben hallottam a hangokat...
- Áh, badarság, és legyintett egyet.
- Nem hiszek a csodákban!
- Pont hozzám szólt volna egy égi lény, és nyújtana segítő jobbot.
Gondolatait tovább fűzte, de mire a végére ért, valami különös nyugalom, melegség járta át a lelkét. Ledőlt a kemence mellé, hogy átmelegítse sajgó tagjait, - a meleg jót tesz neki...
Másnap reggel itt virradt rá a Nap.
Korán volt még, hajnal, mikor az ajtón kopogtattak.

Egy megtermett asszonyság állt az ajtóban, kezében ragyogó alma, a másik kezében egy hatalmas kosár, amely telis tele volt pakolva jobbnál jobb dolgokkal.
Az asszony kezet nyújtott.
- Én vagyok az új szomszéd.
- Özvegy vagyok.
- A férjem, Isten nyugosztalja, a múlt télen ment át az Örök Világba, a Fényességbe.
- Hallottam az asszonyoktól munka közben, hogy magukkal meg mi történt.
- Nehéz a férfiembernek egyedül a sok gyerekkel! Oszt meg nem is az a doga, hogy átvegye az anyaszerepet.
- Gondoltam egyet és összepakoltam egy pár dolgot, amire szükségük lehet. És már lépett is beljebb, hogy kipakolja a kosár tartalmát.
Meleg tej, és kalács illata csapta meg az öreg orrát, és az asszony csak pakolt, és pakolt...Megtelt az asztal.
Egy kamrát meglehetett volna tölteni avval a sok földi jóval, ami hirtelenjében az asztalon termett.
Az öreg nem tudott szóhoz jutni. Csak állt némán, nem tudta mire vélni a dolgot.
Könnyes szemeit az asszonyra emelte: - Magát az Öreg Isten küldte...
- Áldott legyen, ...és az is, amit hozott áldássá váljék...
- Köszönöm...
Gyereksírás hallatszott, hüppögés, majd feltűnt az ajtóban egy álmos, kócos hajú kisleány. Öreg maciját magához szorította, (aki időtlen időt élhetett már meg, az állapotából ítélve), úgy szorította, mint aki soha nem akarja elengedni.
- Tati, megjött a Mami? - Olyan illat van....
Az öregnek földbe gyökerezett a lába, erre a kérdésre nem számított.
Csak állt és nézte a hüppögő gyermeket.
Az asszony kitárta kezét, a következő pillanatban már magához ölelte a gyermeket.
- Én jöttem át hozzátok, én vagyok az új szomszéd.
A kislány végigmérte az asszonyt, és mind aki időtlen idők óta ismeri, - hozzábújt.
- Máskor is átjössz? - fészkelte beljebb magát az asszony ölébe.
Az asszony, kérdőn az öregre nézett, - ő hálásan bólintott.
- Biz'á átjövök én.- válaszolta kedvesen az asszony.



Lehet ezt Csodának nevezni?Ki dönti el, hogy kinek, mi a Csoda?


A tanulságot mindenki a saját szíve, és érzése szerint vonja le belőle.
Ezek a Csodák, (én annak nevezem), jó lenne, ha megismétlődnének, megtörténnének napjainkban! - Mit kell ehhez tennünk?
Megnyitni szívünket, hallgatni arra a hangra, amely belülről, szívünk legmélyéről súg nekünk.
Ámen.