Szendrey Júlia 18 éves volt, amikor megismerte Petőfi Sándort, 19, amikor hozzáment feleségül, 20, amikor gyereket szült neki, és 21, amikor elveszítette. Onnantól kezdve a holt költő felesége volt egész életében, bármit is próbált tenni ellene. 1850-ben még szilárdan hitte, hogy Sándor életben van. Úgy gondolta, Törökországban kell kerestetnie, csakhogy Haynautól nem kapott kiutazási engedélyt. A helytartó bizalmi emberéhez, Franz Liechtenstein herceghez fordult segítségért, aki az útlevélért cserébe többet remélt a fiatal özvegytől. Lakásán többször meglátogatta, s felajánlotta, hogy Bécsbe költözteti. A pletykák azonnal elindultak: Petőfi özvegye egy császári főtiszt szeretője. Megijedve a híresztelésektől máshonnan kért segítséget. Levelet írt Horvát Árpád egyetemi tanárnak, s kérte, hogy utazása előtt látogassa meg. Rövidre vágott hajjal, nadrágban, indulásra készen fogadta. Egy csomagot adott át a történésznek, azzal, hogy ha nem térne vissza, égesse el: korábbi naplói és Sándor levelei voltak benne. Horvát megpróbálta lebeszélni a fiatal nőtt a reménytelennek tűnő vállalkozásról, s közben udvarolt is neki. Júlia először ellenállt, majd Horvát számára is váratlanul elfogadta a férfi közeledését. Sőt, egyetlen nap leforgása alatt hozzá is ment a professzorhoz. Biztonságra vágyott? Apát keresett a fiának? Vagy csak már meg akart szabadulni a Nemzet Özvegye szerep súlyos terhétől? Akármi is a válasz, nem az következett, amire vágyott. Régi barátai, köztük Arany János ellene fordultak, mert „meggyalázta” Petőfi emlékét, s az új kapcsolat nem sokáig kárpótolta ezért. Bár négy gyereket szült férjének, csak szenvedésben volt része a házasságban. Horvát folyamatosan megcsalta, verte, s Júlia naplójának tanúsága szerint valamiféle szexuális perverziókra is rá akarta venni, amit ő elutasított. Eközben folyamatosan írt: ha nem naplót, akkor verseket, novellákat és fordításokat. Ő ültette át először magyarra Andersen meséit. Szenvedett attól is, hogy első házasságából származó fia, Petőfi Zoltán, szintén apja árnyéka miatt megy tönkre a szeme előtt. A fiú vándorszínésznek állt, korán inni kezdett, depresszió gyötörte. Az 1860-as évek közepére a közvélemény kezdett „megbocsátani” Júliának, művei is megjelentek. Ő azonban megint szembement az elvárásokkal. Megelégelte a pokoli házasságot, és elköltözött a férjétől. Egy Tóth József nevű tanító udvarolt neki, de komolyabb kapcsolatra már nem maradt idő. Júlia nem sokáig élhetett szabadon Zerge (mai Horánszky) utcai lakásában: rák támadta meg, amely súlyos kínok után 1868-ban, 39 évesen el is vitte. Temetésére csak Zoltán fia ment el, férje és többi gyermeke nem: ők nem bocsátották meg neki a hirtelen elköltözést, ahogy a közvélemény sem. Naplójától, amelyben beszámolt Petőfi hűtlenségéről éppúgy, mint második férje viselt dolgairól, azt remélte, majd halála után tisztázza őt, vagy legalábbis magyarázatul szolgál döntéseire. Ez sem adatott meg neki. Horvát, Tóth József valamint sógora, Gyulai Pál, a Petőfi-kultuszt megteremtő író és irodalomtörténész már a halálos ágyánál elhatározták, hogy a napló nem jelenhet meg. Horvát a rá nézve terhelő oldalak nyilvánosságra kerülésétől félt, Tóth attól, hogy az utolsó év története még jobban befeketíti a nő emlékét, Gyulai pedig a Petőfi hűségét megkérdőjelező részektől. Azt állították, hogy a naplót Júlia kívánáságra, vele együtt eltemették. Csak fél évszázad múlva jelenhetett meg, amikor Tóth József örököse nyilvánosságra hozta. Addigra már generációk nőttek fel azon, hogy Júlia hűtlen lett férje emlékéhez, a szabadsághoz és a szerelemhez. Pedig mást sem keresett egész életében.
Kommentáld!