Eljött a tavasz. A Nap sugarai langyosan simogatóak, az ég kékjébe fehér bárányfelhők úsznak és madárdaltól zeng az egész világ.
- Mi ez a lágy tapintás, és mi ez a gyönyörű csalogató dallam? - kérdezte nyújtózkodva a friss, harmatos rózsabimbó. - Ismét életre csalogat a világ! Csak nem visszatért a tavasz?
Lassan nyújtózva tágította bimbója héját a kis rózsa. Már nagyon bújt volna kifelé, ám kicsit még félt a szabad ég alá merészkedni, nem tudta pontosan mi vár rá odakint.
Lágy, langyos szellő remegtette meg bokra leveleit és úgy érezte, egyre erősebben vágyik ki a világba, hogy érezhesse a Nap melegét, hoggy rászálhassanak szárára a színes lepkék, hogy fülébe dalolhassanak a madarak.
- De csodálatos a világ - sóhajtott, és egy nagyot nyújtózva épp kidugni készült egyik kis szirma szélét, mikor szárán előbb erős szorítást érzett, majd a kis embergyerek, aki megmarkolta, hangosan felkiáltott:
- Jaaaj, de fáj! Megszúrt ez a csúnya virág!
Kis rózsánk villámgyorsan visszahúzta szirmát.
- Jaj, nekem! Mit tettem - sopánkodott. - Bántottam szegény kis embergyereket, most biztosan nem szeret. Hogy lehetek ilyen ostoba és gonosz. És egyáltalán miért vannak ilyen csúnya, szúrós tüskéim, melyekkel csak bántani tudok másokat?
Nagyon elszomorodott a kis rózsa és elhatározta, hogy ő bizony ki sem nyílik soha többé, mert csak bajt okoz, és csak ártani tud másoknak.
Fenn az égen a Nap lenézett a kis rózsára és látva szomorúságát, megsjnálta.
- Ugyan már rózsácska! - szólította meg. - Ne legyél így elkeseredve.
- Miért ne lennék - kiáltott vissza felháborodottan a kis rózsa. - Minek örülhetnék, amikor nincs rajtam semmi szeretni való? Csúnya vagyok és veszélyes. Csak megsértem azokat, akik hozzám közelednek.
- Hiszen egyáltalán nem is vagy csúnya - szólt a Nap. - Gyönyörű zöld színben fénylenek a leveleid, és az imént, ahogy egy pillanatra kivillant a szirmocskád széle is, én azt is csodaszépnek láttam.
- Nem érdekel, hogy milyen zöldek a leveleim, és az sem érdekel, hogy milyenek a szirmaim. Csúnya vagyok és tele vagyok tüskékkel, melyekkel mindenkinek csak fájdalmat okozok.
- Édes kicsi rózsa - mosolygott szelíden a Nap. - Ne haragudj a tüskéidre. Ők csak oltlamaznak téged. Most is megvédtek attól, hogy leszakítsanak és azután elpusztulj.
A kis rózsa egy pillanatra megrökönyödött.
- Hm. Úgy gondolod, csak engem védtek meg? - kérdezte a Napot.
- Így van - válaszolt szeretetteljesen a Nap.
- De miért kellett ettől így megsérteni azt a gyermeket, másképp nem tudtak volna megvédeni?
- Ők így tudnak megvédeni. Ha lenne rá más módjuk is, olyan, mellyel kevesebb fájdalmat okoznak másoknak, biztosan azt a módot választanák. De egyelőre csak szúrni tudnak, mást nem.
A kis rózsa ezután nagyon sokat gondolkodott a Nappal való beszélgetésén. Sajnálni kezdte a tüskéit, amiért ennyire megharagudott rájuk, holott ők csak az ő kis életét védelmezték.
- Most mit tegyek - sóhajtozott. - Itt vannak a tüskéim, akikre nagyon haragudtam, de most már tudom, csak jót akarnak nekem. Viszont még mindig félek attól, hogy valakinek mégis fájdalmat okoznak, mert nem tudják hogyan védhetnek meg másképp. És megint egyre jobban csábít a külvilág, olyan szívesen kinyilnék és megmutatnám magam a Napnak, a felhőknek, a pillangóknak és... és az embereknek. Az embereknek? De mi lesz, ha valamelyikük megint le akar szakítani? A tüskéim megint védelmezni akarnak majd és ugyanígy meg fogják szúrni! És bár azzal, ha leszakít, az életemet veszi el, de én mégsem akarom őt bántani. Sőt, még az otthonába is szívesen vele tartok, ha ezzel örömöt okozok neki. De a tüskéim...
Ezek a gondolatok számtalanszor megfogalmazódtak benne és egyre inkább kétségbe esett, hogy mot mit tegyen. Végső tanácstalanságában a nap felé fordult és elmondta neki is, hogy milyen gondolatok kínozzák őt.
- Kedves kis rózsa - szólt a Nap. - Csodálatos dolog tőled, hogy akár az életed is áldoznád azért, hogy az embernek örömöt okozz. És megértem a félelmed, hogy nem akarod őt bántani és megszúrni a tüskéiddel. De a félelmed helyett arra gondolj, hogy mi az amit igazán szeretnél.
- Hogy mi az, amit igazán szeretnék? - kérdezett vissz a kis rózsa.
- Igen. Mi az, amit igazán, mindennél jobban szeretnél.
- Én... én nagyon szeretnék kinyílni. Kibontani a szirmaimat, megmutatni színeimet a világnak.
- Hát, akkor mire vársz? - kérdezte a Nap. - Nyíladozz! Alig várom, hogy végre gyönyörködhessek szirmaid pompájában.
- De mi lesz, ha megint jön az embergyerek és én megszúrom... - aggodalmaskodott a kis rózsa.
- Ne törődj most ezzel - bíztatta a Nap. - Csak nyíladozz, és meglásd, ha átengeded magad szíved vágyának, minden a lehető legjobban alakul majd.
A kis rózsa lassan, bátortalanul nyújtozkodni kezdett a bimbó belsejében. Bizonytalanul mocorgott, mág mindig erős félelmet érzett.
- Gyerünk, bátran. Nincs mitől félned - bátorította a Nap.
A kis rózsa ettől valamelyest megnyugodott és szirmával résnyire kifeszítette a bimbó nyílását. Ragyogó napfény szűrődött be a résen, ez felbátorította és még bátrabban dugta kifelé szirmait. Egyre erősebb vágyat érzett arra, hogy kinyíljon, hát engedett a vágyának és lassan, de egyre határozottabban bontakoztatta ki szirmait a bimbóból.
- Csodálatos - ámuldozott csillogó szemmel a Nap.
A kis rózsa már egyáltalán nem érzett félelmet, és olyan szélesre tárta, ragyogó pirosban és sárgában játszó szirmait, amennyire csak tudta. Kitárta magát és leírhatatlan örömöt és boldogságot érzett, hogy végre megmutathatja magát a világnak. Színes pillangók szálltak arra és pihentek meg szirmain. Lépteik símogatóak voltak, fennséges érzéssel töltötték el őt. Pacsirta pihent meg a feje fölött és percekig csak az ő fülébe dalolt, életében nem tapasztalt még ilyen gyönyörűséget.
A Nap mosolyogva figyelte a kis rózsát, ahogy élvezettel adta át magát élete csodálatos élményeinek.
Később két ember lény járt arra. Egyikük kisebb volt, a másikuk nagyobb.
A kis rózsa megijedt és fejét lassan lehajtotta. Legyszívesebben eltűnt volna a világ színéről.
- Úristen - gondolta rémülten. - Itt az ember! Mi lesz, ha le akar szakítani? És mi lesz, ha megint megszúrom?
- Jaj, de gyönyörű - kiáltott a kisebbik ember lény és a rózsa felé indult. - Nézd, mama!
- Igen, tényleg csodaszép - mondta a nagyobb.
- Milyen gyönyörűek a szirmai - hajolt közelebb. - És... és olyan csodálatos illata van!
A kis rózsa felkapta a fejét!
- Illat? - hitetlenkedett. - Csodálatos az illata? Az illatom? Nekem van illatom? És ezt a világ ilyen csodálatosnak tartja?
Büszkén emelte fel újr a fejét és szirmait a Nap felé fordította.
- Hallod? - kiáltott fel barátjának. - Van illatom! És csodálatos!
- Hallom - válaszolt könnybelábadt szemmel a Nap. - És érzem is! Tényleg csodálatos az illatod!
A kis emberlény még közelebb hajolt és éppen nyúlt volna a rózsa szára felé, mikor hirtelen valami megcsillanva magára vonta a figyelmét.
- Nézd csak mama - szólt édesanyjának a kislány. - Valami csillog ott a szárán.
- Igen, kicsim - válaszolt édesded hangon az anya. - Az ott a tüskéje.
- Tüskéje?
- Igen, a tüskéje.
- Miért van egy ilyen gyönyörű virágnak tüskéje? - kérdezte a gyermek.
Az anyja kedvesen mosolygott:
- Ezekkel védi meg magát.
- Ezekkel védi meg magát? Mitől kellene megvédenie magát?
- Például attól, hogy a hozzád hasonló kislányok, nehogy leszakítsák.
A kislány elhallgatott és csndben nézte a rózsát.
- Mama - szólalt meg végül.
- Tessék, Kincsem.
- Azt hiszem, nem akarom leszakítani. És nem azért, mert félek, hogy megszúr a tüskéivel. Hanem azért, mert így szép, ahogy itt van. Nézd milyen szépen csillognak a tüskéi is a napfényben.
Anyuka könnytől csillogó szemekkel mosolygott kislányára.
- Valóban, Kicsikém. Nagyon szépen csillognak.
- Énekelhetek neki egy szép dalt? - kérdezte a kislány.
- Persze, Drágám! Énekelj csak.
És a kislány énekelni kezdett.
A kis rózsa pedig elérzékenyülve hallgatta. Olyan csodálatos ének volt ez, amilyet még sohasem hallott. Még a legdalosabb madarak énekét is felülmúlta. Mérhetetlen boldogságot érzett. Eljött az ember és a tüskéi úgy védték őt meg, hogy közben nem bántották a kislányt, sőt valódi szépségüket mutatták felé.
- Mama - szólt a kislány, mikor befejezte az éneklést.
- Tessék, Kedvesem - fordult felé az anyja.
- Meddig él egy ilyen szép virág?
- Akár több napig is gyönyörködhetünk benne, mielőtt elhervadna és új életet kezdene.
- Eljövünk hozzá holnap is? - kérdezte a kislány. - Szeretnék neki minden nap énekelni, amíg életben van.
- Persze, Kicsim. Eljövünk hozzá minden nap, hogy énekelhess neki.
A kis rózsa álmában sem gondolta volna, hogy a világ és az élet ilyen csodaszép.
Büszkén meresztette szirmait a Nap felé, és minden nap együtt várták barátjával, hogy a kislány eljöjjön és énekeljen nekik. Csodálatosan teltek a napok. Minden pillanat maga vaolt az Álom. Szinte még azt sem vette észre, amikor eljött az ideje annak, hogy szirmait ledobva, nyugovóra térjen és elmúlva, itt hagyja ezt a csodálatos világot.
Nem bánkódott, nem volt szomorú.
Rövidke életének hajnalát ugyan beárnyékolta félelme, ám vágyainak átengedve magát, végül olyan csodákban volt része, melyek közül, ha csak egyetlen egyet élt volna át, az is megérte volna az elmúlást.
Boldogan tért hát meg, és tudta, hogy egyszer újra eljön majd a tavasz...