Mindig is szerettem a virágokat. Általában a növényeket nagyon szeretem. Némák, de élnek. Nincsenek érzőidegeik állítólag, de azt hallottam, azok a növények szebben fejlődnek egy szobában például, ahol szexuális élet folyik... hm, ez megragadott. Akkor hogy-hogy nem éreznek? Szerintem éreznek és hallanak is, mert élőlények, csak nem úgy, ahogy az állatok és az emberek. Ráadásul szépek, színesek és illatosak. Persze, csalogatják a rovarokat, mert helyüket nem tudják elhagyni, nincs alkalma a "fiú" és a "lány" növénynek találkozni, egymáshoz hajolni és egyesülni...

Kár! De a természet biztos tudja, miért így kell ennek lenni. Tehát a rovarokra bízza a növények szaporodását. Finom, behízelgő illatot árasztanak, amitől a rovar elkábulva száll egyikről a másikra, nem is sejtve, hogy viszi át ezzel az örökítőanyagot növényről növényre.

Ha választanom kellene, méhecske lennék. De én ügyetlen kis "bogár" lennék. Kiválasztanék egy szép virágot és csak arra szállnék. A többi méhecske kinevetne, vagy talán sajnálna, hogy ilyen esetlenül végzem a dolgom. Én pedig szerelmes lennék abba az egy virágba, és nem tudnék leszállni róla. A kis növény nem tudna figyelmeztetni, hogy menj és szállj tovább, neked szárnyad van, repülnöd kell vele.....titokban imádna engem és azt kívánná, hogy soha ne hagyjam el, csak vele legyek, és csak őt simogassam puha potrohommal, kis hártyavékony szárnyaimmal.

Vagy ez a virág lennék, akit ennyire szeret a méhecske. Szép lennék és színes, bódító illatommal kis méhemet elkábítanám, és szirmaimmal óvatosan magamhoz zárnám. Dédelgetném és csiklandoznám, hogy jól érezze magát. Ha úgy éreznem, hogy bánatos már, elengedném, hogy szálljon tovább... nem szívesen tenném, csak tudnám, hogy én nem mehetnék vele sosem. De én lennek az egyetlen virág a földön, aki örökre tudná, hogy volt egy méhecske, aki szerette, szereti őt, még akkor is, ha már elrepült, újabb szépséget és illatot keresve. Aztán kicsit sírnék, de nem látná senki, mert a növények könnyeit senki nem láthatja. Ám amíg élnék, tudnám, hogy én vagyok az, akitől egy méhecske sokáig nem tudott elszakadni. Sosem adnám fel a reményt, hogy visszaszáll hozzám, mert rájön, hogy a sok virág között én voltam az egyik legkedvesebb virága. Ezért továbbra is szépen és illatosan nyílnék a kertben, és mindenki látná, hogy ez a virág nem akar elhervadni, pedig már milyen régen itt nyiladozik.
Megismerném a méhecske zúgását már messziről, és akkor is tudnám, ha csak átrepülne felettem, vagy csak elsuhanna mellettem, hogy az az én méhecském volt... de ő félénken újra bibémre szállna, és csak annyit zümmögne halkan, hogy hiába szállok el, valami mindig visszahúz hozzád.

Nem szidnám, nem bántanám, mert tudom, hogy bárhová repül, akkor is velem lesz, és mindig arra gondolnék, hogy a legszerencsésebb vagyok, aki egy méhecske hatására a világ legszebb és legboldogabb virágának érzi magát...