A június 24-i Szent Iván-nap, Keresztelő Szent Jánosnak, a magyar népdal „virágos” Szent Jánosának és az ősi fényszimbolikának közös ünnepe. A nyári napfordulótól mindössze 3 nap választja el

Szent Iván éjjele az egyik legmágikusabb éjszaka az évben, a pogány hitvilág szerint ekkor a legvékonyabb a fal a két létsík között.

Az év legrövidebb éjszakáján a nyári napfordulót ünnepeljük. Régen a tűzgyújtással a Napot segítették a sötétséggel vívott küzdelmében. A mágikus éjjel a varázslatoknak is kedvez: főként a szerelemben és a bőségben.

A nyári napforduló az évnek az a jellegzetes időpontja, amikor a Nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll. A Föld – különösen az északi félteke – ilyenkor terményekben bővelkedik, szépsége és ereje teljében van. A nappalok a következő napfordulóig innentől már csak rövidülhetnek. Ezen a napon – június 21-én – az év leghosszabb nappalát és legrövidebb éjjelét élhetjük meg évről-évre.

Szent Iván éjjele mégsem június 21-ére, hanem június 24-ére esik. Oka a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, illetve az egykori naptári reformokban rejlik. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban június 24-ére esett, de az eltolódás miatt három nappal korábbra, június 21-ére került.

A téli napfordulót követően a Nap Szent Iván éjjelén éri el pályája csúcsát, ekkor emelkedik a legmagasabbra, hogy utána újra hanyatlani kezdjen, egészen a téli napfordulóig.



A különböző népek és kultúrák mindig is nagy jelentőséget tulajdonítottak az év leghosszabb és legrövidebb napjának. A sötétséggel állandó harcban lévő ember megpróbálta "segíteni" a Napot, hogy az minél tovább beragyogja a Földet, ezért a nyár közepén tüzeket gyújtott. E hagyomány egészen a kereszténység elterjedéséig maradt meg, a tűz és a Nap ünnepeként. A fény és a meleg magát az életet jelentette az embereknek: az aratni való gabonát, a friss gyümölcsöket, a zöld réteket és ragyogó nappalokat, az egészséget, a meleget, a családot és a biztonságot. Valószínűleg a Nap az emberek életében betöltött szerepe miatt alakultak ki a különféle ünnepi tradíciók, mint a tűzgyújtás, jóslás, különféle mágikus szertartások és játékok.

A nyári napforduló szinte az összes kultúrában a Nap, és ennél fogva a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot akarta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni.

Nem volt ez másképp a magyar néphagyományban sem, s a tűz nem véletlenül vált a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, az elevenség, a szerelem és az örök megújulás jelképévé a magyar hiedelemvilágban is. A nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az ötödik században vált elterjedtté, s a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek korábban a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak.



A Szent Iván naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszédos népektől, másrészt egyházi közvetítéssel kerültek hozzánk. A magyar szokások szerint régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását – népies nevén lobogózást – a történelmi Magyarország egyes területein, főleg Nyitra megyében Szent Iván napi dalok éneklése kísérte.

A tűz körül álló asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel. Hegedűs megemlíti még, hogy gyógyító hatást tulajdonítottak a tűzbe vetett almának is, mondván, aki abból eszik, nem betegszik meg. Baranya megyében a sírokra is tettek a sült almából, míg Csongrád megyében azt tartották, hogy a tűzbe dobott alma édes ízét az elhunyt rokonok is megízlelhetik.

Szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek e naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából persze sokféle jövendölést lehetett kiolvasni.

A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is különösen alkalmasnak tartották.
Karcagon és Kéthelyen a Szent Iván-nap előtti kakukkszó olcsó, az utána való drága gabonát jósolt. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak.



A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány.
Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki keresve-keresetlen mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét és meglátja a földbe rejtett kincseket. A dunántúli Somló vidékén úgy tudják, hogy a boszorkányok a páfrány virágának köszönhetik mágikus erejüket és tudásukat.
A szatmári Sárközben azt is tudni vélték, hogy aki megszerzi a páfrány virágát, nem csak az állatok, hanem a füvek és a fák beszédét is megérti.
A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották.
A következő szavak Shakespeare IV. Henrik című drámájában hangzanak el: "páfránymag balzsamunk van, s láthatatlanul járunk-kelünk".
A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Sokan úgy tudják, hogy abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja az ember elől. Mások viszont azt tartják, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mivel nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel.

Szintén a különleges éjszakát megelőző napon zöldellő faágakat tettek az ajtókra, ablakokra (de még a tyúkólakra is), hogy elűzzék a boszorkányokat és megelőzzék a rontást.



Folyóparton tűz lobog

Folyóparton tűz lobog,
moha füstöl, ág ropog.
Haj, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Moha füstöl, ág ropog.

Manó sír a fák alatt,
siratja a tűnt nyarat.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Siratja a tűnt nyarat.

Táncba megy a lánysereg,
szilaj húrok pengenek.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Szilaj húrok pengenek.

Kinek bánat, siralom,
nekünk, öröm, vigalom.
Hej, Iván-éj, Szent Iván-éj!
Nekünk öröm, vigalom.
Szergej Jeszenyin fordította: Rab ZSuzsa



Szent Iván éj

Két óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.

...

minden nyugodt
a hold az égre kibotlott
egy szobában lámpa gyúl
a falon árnyék izmosul
parkettán táncoló fényjelek
ablak alatt macska ténfereg
minden ajtón gyanakvó lakat
az emlékezet felszínre rak
sok görbe holmit
(mit nappal nem szabad)
valahol szép óhaj ível
egy hajfonat seper ma éjjel
forró ajkon suttog a gyönyör
sok bűvige lázasan dörömböl
lassan felszakad az éjszaka
ez a bűvös, akarnok hatalom
rozsdás rugó barnul gyárudvaron
nagybetegnél ma enyhül a fájdalom
szeress mert azt akarom
az álom könnyű emlék válladon

...

Három óra.
Szénfekete éjjel a csönd csodamély.
Kovács Anikó



Szentivánéj
(Tüskés Tibornak, Pécsre)

Cseréptetőkre csordul az alkonyat
a hegytetőről. Görbe sikátoron
a főtérre árnyak tolongnak,
tornyok alatt hol a máglyatűz ég.
Tömeg tülekszik: nyalka huszár, lotyó,
gyepmester, hordár, kerge pojáca és
püspök, bíró, énekeskódis.
Pattog a szikra a félhomályban.
Flaszteron csetlik-botlik az álcanép,
elevenülnek régi lidércek – a
nyekergő igric és a lándzsás
hadfi, török basa, rusnya sintér.
A csellengők közt ott lapul Orpheusz,
rangrejtve ődöng, tán kapatos kicsit.
Mellette lépdel Utnapistim,
Csorba, Takáts meg a piktor M. F.
Sziporka szálldos. Ugrik a tűzön át
a szentiváni nép. Ni, hogyan szökell
gyászhuszárral a szende szűz és
féleszü pékkel a kajla mágus!…
Törött tükörben látom az Öttorony
alatt tolongók méla hadát – csupa
buffogó csizma, tarka köntös,
sárga kalap, szemüveg, paraplé.
Majd hőköl a tánc, lassul a forgatag.
Sötétbe hull a város. A háztetők
s tornyok felett bőregér rója
körre körét a köd-ülte égre.
Szepesi Attila



Szentivánéj a havason

Itt meghaltak az istenek:
Oberon és Titania.
Csak Pán él, s Pán itt oly hideg.
Nem mulatós, tréfás nagyúr,
Komoly, komor, ködben vonul,
S az útja meredek.
A tündérseregek
Alusznak bedőlt bányamélyben.
Jánosbogár se száll.
Itt nincs ma mámor
Se holdfényvezénylette éji bál.
Nincs táncraperdítő borocska, -
Csak pár halavány csillagocska
Virrasztja az Ünőkő tetejét.
Reményik Sándor