"Rád gondolok

Rád gondolok télen-nyáron

Hosszú, sötét éjszakákon.

Rád gondolok nappal-éjjel

Szívem minden verésével.

Képed ott van ágyam felett,

Nem hagy aludni szellemed.

S ha mégis ellep tündérálom

Minden álmomban arcod látom.

Ahogy tárt karokkal futsz felém,

S eltűnsz éjnek éjjelén.

Felébredek, hangod hallom

S mikor lágy szellő érinti arcom

Mintha simogatna kezed…

Ilyen amikor nem vagyok veled."

"Szeretlek

A világ legjobb dolga Téged szeretni
Még vaksötétben is pillantásod lesni
Szeretem az arcod minden rándulását
Szeretem hibáid napfogyatkozását
Szeretem a madarat mely neked énekel
Szeretem azt is hogy sosem érlek el
Szeretem minden hibád is ha kell
Szeretek minden porszemet melyet lábad ver
Szeretem minden szívverésedet
Szeretem hogy szavad oly messze elvezet
Szeretem a szemed minden fénylő pontját
Szeretem ajkad gondtalan mosolyát
Szeretek minden szót mely ajkadat elhagyja
Szeretem hogy mindig nyitva szíved ajtaja
Szeretlek akkor is ha haraggal nézel
Szeretlek akkor is ha Te nem így érzel."

"Lehetek csinos, vonzó, s szép,
Lehetek egy tökéletes, hibátlan kép,
Lehetek humoros, bájos, kedves,
Lehetek okos, művelt, rendes,

Lehetek a tudásod, boldogságod bölcsője
Lehetek a gondolatod, szavad őrzője
Lehetek egy fénylő csillag feletted
Lehetek egy barát ott, melletted.

Lehetek az, kivel sorsod mindig összefut
Lehetek az, ki nélküled is mindig ugyanoda jut,
Lehetek a mindened, a végzeted, az életed,

De semmi leszek, ha ezt észre nem veszed..."

"Ha tehetném

Szemed fényében nézném magam,
mosolyoddal búmat feledném,
elállna lélegzetem, szavam
karodba bújnék, ha tehetném.

Gondodat elvinném örökre,
mindent, mi rossz, mélyre temetném,
táncolnánk szédülten, pörögve,
mint a forgószél, ha tehetném.

Testem, s lelkem kinyitnám Neked,
a megváltást nálad keresném,
sóhajtva suttognám a neved,
lágyan csókolva, ha tehetném "

 "Nem tudod

Nagyon nehéz téged így szeretni
Minden éjszakát végig szenvedni
Rágódni azon hogy Te miért nem szeretsz,
S tudatában lenni, hogy erről nem tehetsz!
De tudom jól, hogy valamit érzel
Valamire gondolsz ha a szemembe nézel
Valami jár a fejedben mikor arcom simogatod
De hogy mi van az én szívemben, nem tudhatod
Nem tudom mit kéne még tennem hogy szeress
hogy az álmaidban Te is engem keress
Hogy várj rám Te is némán és féltve
Ezért hajtom le fejem most is félve
Félve attól hogy nem tudod meg többé
Hogy most is veled lennék, mindig örökké
Félve attól hogy nem tudod meg már
Hogy ez a szerelmes szív még a sírban is rád vár."

Csak én?

Síri csend. Megőrjít! Csendes angyalok tánca...
Bedobom a tűzbe képed, csak nehogy valaki meglássa.
Mindenki. Mindenki rajtam nevet, érzem,
Hisz nálam magányosabb most, a világon nincsen.

Csak én? Én vagyok, kit az élet magányosan hagyott?
Kit már senki sem szeret... Csak... Csak én vagyok?
Kit láncbaverve rúgtak a kínzó, sötét napok,
s ki hiába sírt csak... Csak én vagyok?

Csak én voltam a por, a boldogság alatt,
s hiába... Hiába nyújtóztam, nem jutott, csak egy falat...
S az a falat is... Óh, mily édes volt, de elvették tőlem.
Hiába sírtam: "Nem... Kérlek, csak őt nem!"

Én vagyok csak, kit szeretni senki sem tudott,
S kit senki sem hall? Egyedül én vagyok?
Én vagyok, én? Ki hiába szeretett,
csak megaláztak, s önzőn a szemembe nevettek.

Én, én? Egyedül csak a világon?
Kinek régi, kedves csókja ott ég még a számon...
S porigzúz minden kiejtett, tehetetlen szót,
s mióta egyedül hagyott, nem találom a jót...

és most képe ott ég a lángok között el,
s kérdésemre senki nem felel?!
Síri csend. Megőrjít! Rajtam nevet az élet.
Egyedül én, itt vagyok egyedül... óh, annyira félek...

Képed hamu már csupán. Nem nevethet rajtam.

Fájdalmas táj

Sötét éjszaka. Fény csak a Hold.
A nappal minden világosat magával rabolt.
Színtelen az árnyék, fáradtan nyögnek a fák.
Az éjjel a tájnak egy kis Holdfényt ád.

Halkan sétálok a kietlen tájon,
Csend honol a sötét, néma fákon.
Szél sem jár, éjszaka illata lüktet,
Nehézkes súlyt adnak, az ébredező szívnek.

Sétálok. Megreccsen alattam az ág.
Az apró nesz minden csendes szabályt áthág,
s én megrezzenek. Csillogó szemem csodálkozva nézi a tájat,
piros fény sújtja a görnyedező fákat.

változott a táj. Más már az illat.
A távolban már... Igen, bújik elő a Nap,
bogarak zümmögése, fák susogása...
Hajlanak át az ébredező mába.

Madarak énekelnek, vidáman játszanak,
S lépteid hallom. Suttogom: "Vártalak."
Kirajzolódik alakod keskeny árnyéka,
S arcodnak minden selymes vonala.

Beléptél a hajnalba, s jöttél felém.
Úgy éreztem, enyém vagy, enyém,
de ölelésed hideg volt akár az éjszaka.
Újra elémtárult a rideg táj fájdalmas harca...

Ahogy küzdött a selymes Nap a sötétség ellen,
ugyanúgy álltam én is most veled szemben.
Te hívtál, mégis ajkad nehézkesen mozgott,
értelmetlen szavakat ridegen ontott...

Majd elhallgattál, s én tehetetlenül néztem,
De mit akartál mondani... nem értem.
- Nem szeretlek már - mondtad, s hűs záport ontott a felhő.
El sem hittem: "Ezt mondta. Pont ő..."

Magamra hagytál. A padon hűs zápor áztatott.
Halkan suttogom még: "hát elhagyott..."
Nem látom már, mit játszik a táj.
Egy valamit érzek: pokolian fáj!