VERSEK-VIRÁGOK-VIDEÓK

IGAZ TÖRTÉNET

9 éve | [Törölt felhasználó] | 1 hozzászólás

alt

Igaz történet a szeretetről, a családról, a szentségről és az áldozatról(1. rész)
Chiarának hívnak. Huszonöt éves vagyok és egy éve és néhány hónapja házasságban élek,férjemmel, Enricoval. Ma este megpróbálom elmesélni, kislányunk Maria Grazia Letiziatörténetét, aki ez év június 10-én született.Tavaly, néhány hónap házasság után, megtudtuk, hogy gyermekünk lesz. Az öröm mellett,amely azonnal betöltött bennünket, megjelent a félelem is, ugyanis akkor iratkoztam be afőiskola mesterképzésére, így csak Enrico dolgozott. Felmerült bennünk a kérdés, hogy lesz-e elég pénzünk a kiadások fedezésére?! Na, de ahogyan az Úr segített házasságkötésünkkor is,így biztosak voltunk abban, hogy segíteni fog minket a gyermekvárás ideje alatt is. Amikor azelső vizsgálatra mentem, még nem volt választott orvosom. Eszembe jutott azonban, hogy aházasságkötésünk előtt, amikor házat kerestünk, megismertünk egy fiatal házaspárt, akik árultáka házukat. Már az első találkozásunkkor mély hatást tettek ránk, mert úgy éreztük szívesen ésörömmel fogadtak bennünket. Láttuk a fényképeket a misszióról, amelyen részt vettek és ezmélyen megérintett bennünket. Tudomást szereztek arról, hogy hamarosan összeházasodunkés a házigazda búcsúzásunkkor a felesége névjegykártyáját adta át a következő szavakkal: „Őnőgyógyász, szülész-szakorvos. Lehet, hogy a jövőben szükségetek lesz rá.”
És így, amikor szükségem volt rá, és ha egy kissé furcsa is egy ismeretlen emberhez fordulni azelső gyermek várásakor… nagy bizalommal a szívemben felhívtam telefonon és elmentem az elsővizsgálatra. Minden rendben lefolyt és megbeszéltük karácsony tájára a következő vizsgálatot.
Időközben rokonainkkal és barátainkkal megosztottuk az örömhírt. Mindenki a maga módjántervezi a jövőt, és többnyire úgy vélték, hogy nem lehet probléma, hisz fiatalok vagyunk.Különösen a hívők gondolták úgy – akik tudták, hogy mi hiszünk az Úrban, az egyházhoztartozunk – tehát az Úrnak jóságosnak kell lennie irántunk. Ez volt az emberek elvárása,álláspontja. Enrico és én azonban sohasem így tekintettünk a dolgokra, de ennek ellenéreelfogadtuk azoknak az embereknek az örömét, akik körülvettek bennünket.
Második ellenőrzés. A vizsgálat jól kezdődött. Minden rendben volt, és Daniella azt mondtanekem: „Úgy látom kislány lesz”. Ezen a napon egyedül mentem az ellenőrzésre, mert Enricokórházban volt, egy ciszta eltávolítása miatt, melyről nem lehetett tudni, hogy milyen természetű.Nem tudtuk, hogy komoly vagy veszélytelen dologról van-e szó. Később, hála Istennek,megállapították, hogy jóindulatú volt a ciszta.
Tehát, egyedül voltam. Ultrahanggal kezdtük és láttam Máriát, hogyan mozog. Úgy tűnt, hogyDaniella valamit szeretne eltitkolni, majd néhány sikertelen kísérlet után, végül is sikerültelkapnom a tekintetét, amely teljesen megváltoztatta az arckifejezését. Mindjárt tudtam, hogyvalami nincs rendben, mégis csodálatos módon békés maradtam. Vártam, hogy megszólaljon, ésmondja el miről van szó.
Akkor azt mondta: „Hallgass rám Chiara! Sajnos, súlyos rendellenességet tapasztaltam, melygyógyíthatatlan. Többet nem mondhatok. Háromdimenziós ultrahangfelvételre lenne szükségahhoz, hogy megállapíthassuk milyen súlyos a károsodás, és érinti-e a többi szervet is.” Nemtudom elmondani mit éreztem ezekben a percekben. Azok az emberek jutottak eszembe, akikmeggyőzően mondogatták, hogy egészséges gyermekünk lesz. Tudtam, hogy az Úrnak mindigmás terve van számunkra. Az életben nem minden történik úgy, ahogyan elgondoltuk, így abban apillanatban csak egyetlen dolog nyugtalanított: Hogyan fogom ezt megmondani a férjemnek? Egyhónapja házasodtunk össze… Senki sem szeret rossz hírt hallani, így nekem súlyos nehézségetjelentett az, hogyan mondjam el a férjemnek?!”
Elmentem a második ultrahangos vizsgálatra. Ez alkalommal színes háromdimenziós ultrahangfelvételt készítettek. Így én is világosan láthattam, hogy mi a probléma. Minden tökéletesenlátható volt. Mária koponyája nem fejlődött jól és ezért, annak ellenére, hogy teljesen jól mozgottés úgy tűnt szopja az ujját, rugdalózik, nem lehet rajta segíteni.
Egyszerűen nem éreztem képesnek magamat arra, hogy bármit is tegyek a gyermek ellen.Úgy éreztem, hogy meg kell tartanom, ameddig csak lehet, nem dönthetek másként azéletéről. Hazamentem. Ezt az éjszakát Enrico a kórházban töltötte. Álmatlan éjszakám voltés azon gondolkodtam egész éjjel, hogyan fogom elmondani neki mindazt, ami történt. Aztkérdeztem: „hogyan mondjam el neki?”, mert nem tudtam közölni vele a kórházban, hiszakkor műtötték. Szerencsére az altatás hatása alatt állt, ezért csak egyetlen dolgot kérdezetttőlem: „Kisfiú vagy kislány? Fiú vagy lány?” Nem is tudom pontosan hogyan is éreztem akkormagamat, de a következőket mondtam: „Figyelj Enrico, kislány, de az ultrahang elromlott. Nemlehetett jól látni, ezért új felvételt kell majd készíteni.”
Másnap, egy kínos éjszaka után, érte kellett mennem a kórházba. Amikor reggel felébredtemazt mondtam: „Uram, mindezt nekem adtad… Jól van, ezt a helyzetet ajándékozod nekem, demiért nem engedted meg azt, hogy együtt tudjam meg a férjemmel? Miért kéred tőlem azt, hogyén közöljem vele?” Abban a pillanatban egy Szűzanya képet láttam. Arra gondoltam, tőle is azÚr azt kérte, hogy a hírt ossza meg a férjével. No, ő nem mondta: „Hogyan mondjam meg eztJózsefnek?! Hogyan mondjam el, hogy gyermeket várok?...” És Őt is az Úr különleges módonFiúval ajándékozta meg, Fiúval, aki később meg fog halni, és akinek halálát végig kellett nézniea kereszt alatt. Ez azt a gondolatot ébresztette bennem, hogy nem várhatom el magamtól, hogymindent azonnal megértsek és az is lehet, az Úrnak olyan terve van, amit én nem érhetek. Aztkérdeztem magamtól: „Ha akartad ezt a kislányt, Uram, akkor most azonnal el is vehetted volna.Miért kéred azt tőlem, hogy tovább hordozzam?” Ekkor történt meg az első csoda. Felejthetetlenszámomra az a pillanat, amikor elmondtam Enriconak. Akkor már eldöntöttem: biztosankihordom a gyermeket. No, de abban nem voltam biztos, hogy ezzel egyetért-e a férjem. Átöleltés azt mondta: „Ő a mi kislányunk. Megtartjuk őt, úgy ahogyan van.”
Szeretném elmondani, hogy sok ember azért, hogy megóvjon a fájdalomtól nekünk szegezte akérdést: „Tudjátok-e mit tesztek? Tudjátok-e, hogy ezt senki sem várja tőletek? Az Egyház semfoglal állást ebben a kérdésben. Ne hozzatok beteg vagy mozgásképtelen gyermeket a világra.Tehát választhattok.”
Elég zavarba ejtő volt az egész, mert az Úr mindnyájunkba az igazságot ülteti, amely semmiképpsem magyarázható félre. A családunk erős támasz volt minden tekintetben. Azonnal imádkoznikezdtek és a barátaink is, akik tudomást szereztek a dologról, imáikkal tartották bennünk a lelket,de ismeretlen emberek is, akiknek szívét megérintette az, ami velünk történt. Az imának erősvisszhangja volt, mindennél erősebb, mert minden ellenére, a terhességem minden egyes napjátnagyra értékeltük, csodálatos volt. Mária minden rúgása ajándék volt számunkra, gyakran lehetettérezni. Mintha emlékeztetni akart volna bennünket arra, hogy itt van. És valóban miattunk voltitt.
Igazak Neuel professzor szavai, aki azt mondja, hogy a gyermek ajándékoz életet az édesanyjának.Így történt ez velünk is. Mindenekelőtt a doktornőben barátnőt kaptunk, aki azt mondtanekünk: „Mától fogva nem az orvosotok vagyok, hanem csak Daniella. A rendelkezésetekreállok éjjel és nappal. Hívhattok bármikor.” Az ő támogatása, nemcsak orvosi támogatás volt,hanem olyan ember jelenléte, aki tisztelettel van irántunk, melyet ő a következő szavakkal fejezettki: „Orvosként nem mondhatom, hogy könnyű lesz, de édesanyaként mondhatom, hogy tisztellekbenneteket és egyetértek a döntésetekkel.” Ez nagyon fontos volt számunkra és erőt adott ahhoz,hogy kimondjuk: „Akkor lehet, hogy nem vagyunk bolondok. Nem cselekszünk rosszul.”
Történetünk iróniája abban áll, hogy szerettem volna diszkréten megélni fájdalmamat, de akkoravolt a hasam, hogy feleslegesek voltak a szavak, hiszen a terhességem egyik mellékhatása abőséges magzatvíz volt. Ennek az volt az oka, hogy Máriának nem fejlődött ki a nyelés ösztöne.Ezért Mária egyrészt boldog volt, mert igazi olimpiai medencében úszkálhatott, nekem azonbanolyan nagy volt a hasam, mely tanúságtétel volt az Úr hatalmas voltáról és mindarról, ami ezekbenaz időkben történt.
Az emberek különféle dolgokat mondtak, hogy legalább az adott pillanatot megkönnyítsékszámomra… Sokan megkérdezték: „Fiú vagy lány?” De így tettek a számunkra ismeretlenemberek is. „Kislány” válaszoltuk. „Az a lényeg, hogy egészséges legyen” mondták, mi pedigazt válaszoltuk „Természetesen, köszönjük!” Ennek hallatára senki sem gondolta volna, hogy ekét nagyon boldog ember milyen szenvedést hordoz. Mi valóban boldogok és vidámak voltunk.Senki sem látta rajtunk azt, hogy min mentünk keresztül. Az Úr ily módon szólt hozzánk, nememberi szavak által. Amikor ezek az emberek később megtudták az igazat, megdöbbentek.Látható volt a meglepettségük, és gyakran nem is értették.
A terhesség harmincötödik hete körül az orvosok elkezdték mondogatni, hogy császármetszésrekészüljek, mert nagyon kicsi az esély a természetes szülésre. Először azért mondták, mert mégegy kicsivel több, mint egy hónap hiányzott a szülés előírt időpontjához, másodszor pedigazért, mert Máriának nem volt agyalapi mirigye és ez az agynak az a része, amely hormonokattermel és előidézi a szülési fájdalmakat. Harmadszor pedig a víz mennyisége, amely a hasambanvolt, annyira sok volt, hogy fennállt annak kockázata, hogy még idő előtt elfolyjon a magzatvíz.Azt mondtam Daniellának, hogy mégis szeretnék megpróbálni természetes módon szülni. Aztmondta nekem: „Figyelj csak, ha, szeretnéd, megpróbálhatjuk megindítani szülést, de nemígérhetem, hogy sikerülni fog, mert különösen az első szülésnél nem lehetünk biztosak abban,hogy jól fog végződni.” Egy héttel Mária születése előtt elmentünk az utolsó ellenőrzésre. Amikoraz ügyeletes orvos megvizsgált a szülőszobán, megérintette a hasamat és azt mondta: „Nem,semmiképp sem várhatunk tovább”. Az előkészület hete nehéz volt, mert megtudtuk, hogy az apillanat, melyre nyolc hónapja várunk, végleg elérkezett. Együtt imádkoztunk, mert nem éreztükfelkészültnek magunkat. Az Úr azonban, mégis elvezetett bennünket a terhesség nyolcadikhónapjáig, és mindez örömteli légkörben történt. Azon a napon, melyen közölték ezt velünk,kissé elbátortalanodva mentünk haza, mert sajnáltuk, hogy nem tudtunk eligazodni kislányunkszületésének dátumát illetően, habár, már előre meg volt határozva. Furcsa módon azonban, mégazon az estén elkezdődtek az első szülési fájdalmak, de nem tulajdonítottam túl nagy jelentőségetneki, mert azt gondoltam, hogy a nem valódi szülési fájdalmakról van szó.
A kórházba indulás napján, amikor ellenőrzésre mentem, az orvos megnézett és a következőtkérdezte: „Asszonyom, voltak-e fájdalmai ezen a héten?” „Igen, de semmi komoly.” Ezutánránézett Daniellára és azt mondta: „A hölgy már 6 cm-re megnyílt, ha engedjük, hogy menjenminden a maga útján, természetes úton fog szülni.” Korábban mindannyian meg voltak győződvearról, hogy császármetszéssel fogok szülni, ekkor azonban a természetes szülés mellett voltak.Elvittek a szülőszobára. Azt mondták: „Figyelj, most megrepesztjük a magzatburkot, de lehet,hogy a magzatvíz elfolyásához több órára is szükség lesz. Az első szülésnél minden kicsit továbbtart.” „Jó”. Öt perc alatt mind elfolyt a magzatvíz. Meg kell említenem, hogy az asszonyoknakmagzatvíz mennyiségük általában 800 ml és 1 liter közötti szokott lenni, nekem több mint 7 litervolt. Még mindig jól éreztem magam. Valóban csoda volt, mert még éjszaka is minden gondnélkül tudtam aludni. Igazából egyáltalán nem éreztem ennek a terhességnek a nehézségeit. Kétóra alatt lefolyt a természetes szülés és minden fájdalom. Nem volt szükség oxitocinra sem aszülés elősegítéséhez, sőt császármetszésre sem. Semmire sem volt szükség abból, amit korábbanjavasoltak. Megszületett Mária. Amikor megláttam… Olyan pillanat volt ez, amelyet sohasemfogok elfelejteni. Abban a percben megértettem, hogy láthatatlan kötelékkel vagyunk összekötveakkor is, ha csak nem gondolok arra, hogy milyen rövid ideig lesz ő velünk. Összekapcsolódtunk,mert az én kislányom volt. Ezután elvitték, majd Enrico visszajött és karjában hozta Máriát.Felejthetetlen pillanat volt, amikor karjában tartotta és büszkén nézete. Annyira boldog voltmiatta. Biztos voltam benne, hogy Máriának nem lehetett volna jobb édesapja.
Az, amit az Úrtól kértünk, a természetes szülésen kívül, melyet beteljesített, az volt, hogy élveszülessen és megkeresztelhessük. Amikor Enrico visszajött azt mondta: „Él. Megkereszteltük.Ez volt számunkra a legnagyobb ajándék, melyet az Úr adhatott. Fél órát élt és Mária utolsópillanatáig együtt lehettünk. Megismerhették őt nagyszülei és néhány barátunk. Azután Enricoelkísérte.
Csak azt mondhatom, hogy az a fél óra egyáltalán nem tűnt olyan rövidnek. Felejthetetlen fél óravolt.
Ha elvetettem volna, nem hiszem, hogy az abortusz napjára úgy emlékeznék, mint ünnepre,az öröm napjára. Azt gondolom, hogy olyan pillanat volna, amelyet mindenképp igyekeznékelfelejteni, mint a nagy szenvedés perceit.
Mária születésének napjára úgy emlékezem, mint életem egyik legszebb napjára. Elmondhatommajd gyermekeimnek, hogy az Úr egy különleges testvérrel ajándékozta meg őket, aki aMennyben van és imádkozik értük.
Azt szeretném mondani az édesanyáknak, akik elvesztették gyermeküket… Azt szeretnémmondani nekik: mi édesanyák voltunk. Megkaptuk ezt az ajándékot. Nem számít, hogy meddigtartott, egy vagy két hónapig, néhány óráig; fontos, hogy megkaphattuk ezt az ajándékot, mert ezolyan valami, amit nem lehet elfelejteni.
fordította: Sarnyai Andrea
Chiara tanúságtéte (melyet lefordítottam) olasz nyelven látható és hallható az alábbi linksegítségével: http://www.youtube.com/watch?v=ZpHOO3IU6Zc

Címkék: