Chiarának hívnak. Huszonöt éves vagyok és egy éve és néhány hónapja házasságban élek,férjemmel, Enricoval. Ma este megpróbálom elmesélni, kislányunk Maria Grazia Letizia történetét, aki ez év június 10-én született.

Tavaly, néhány hónap házasság után, megtudtuk, hogy gyermekünk lesz. Az öröm mellett,amely azonnal betöltött bennünket, megjelent a félelem is, ugyanis akkor iratkoztam be a főiskola mesterképzésére, így csak Enrico dolgozott. Felmerült bennünk a kérdés, hogy lesz e elég pénzünk a kiadások fedezésére?! Na, de ahogyan az Úr segített házasságkötésünkkor is, így biztosak voltunk abban, hogy segíteni fog minket a gyermekvárás ideje alatt is.

Amikor az első vizsgálatra mentem, még nem volt választott orvosom. Eszembe jutott azonban, hogy a házasságkötésünk előtt, amikor házat kerestünk, megismertünk egy fiatal házaspárt, akik árulták a házukat. Már az első találkozásunkkor mély hatást tettek ránk, mert úgy éreztük szívesen és örömmel fogadtak bennünket. Láttuk a fényképeket a misszióról, amelyen részt vettek és ez mélyen megérintett bennünket. Tudomást szereztek arról, hogy hamarosan összeházasodunk és a házigazda búcsúzásunkkor a felesége névjegykártyáját adta át a következő szavakkal: „Ő nőgyógyász, szülész-szakorvos. Lehet, hogy a jövőben szükségetek lesz rá.”

És így, amikor szükségem volt rá, és ha egy kissé furcsa is egy ismeretlen emberhez fordulni az első gyermek várásakor… nagy bizalommal a szívemben felhívtam telefonon és elmentem az első vizsgálatra. Minden rendben lefolyt és megbeszéltük karácsony tájára a következő vizsgálatot.

Időközben rokonainkkal és barátainkkal megosztottuk az örömhírt. Mindenki a maga módján tervezi a jövőt, és többnyire úgy vélték, hogy nem lehet probléma, hisz fiatalok vagyunk. Különösen a hívők gondolták úgy – akik tudták, hogy mi hiszünk az Úrban, az egyházhoz tartozunk – tehát az Úrnak jóságosnak kell lennie irántunk. Ez volt az emberek elvárása, álláspontja. Enrico és én azonban sohasem így tekintettünk a dolgokra, de ennek ellenére elfogadtuk azoknak az embereknek az örömét, akik körülvettek bennünket.

Második ellenőrzés. A vizsgálat jól kezdődött. Minden rendben volt, és Daniella azt mondta nekem: „Úgy látom kislány lesz”. Ezen a napon egyedül mentem az ellenőrzésre, mert Enrico kórházban volt, egy ciszta eltávolítása miatt, melyről nem lehetett tudni, hogy milyen természetű. Nem tudtuk, hogy komoly vagy veszélytelen dologról van-e szó. Később, hála Istennek, megállapították, hogy jóindulatú volt a ciszta.

Tehát, egyedül voltam. Ultrahanggal kezdtük és láttam Máriát, hogyan mozog. Úgy tűnt, hogy Daniella valamit szeretne eltitkolni, majd néhány sikertelen kísérlet után, végül is sikerült elkapnom a tekintetét, amely teljesen megváltoztatta az arckifejezését. Mindjárt tudtam, hogy valami nincs rendben, mégis csodálatos módon békés maradtam. Vártam, hogy megszólaljon, és mondja el miről van szó.

Akkor azt mondta: „Hallgass rám Chiara! Sajnos, súlyos rendellenességet tapasztaltam, melygyógyíthatatlan. Többet nem mondhatok. Háromdimenziós ultrahangfelvételre lenne szükségahhoz, hogy megállapíthassuk milyen súlyos a károsodás, és érinti-e a többi szervet is.” Nem tudom elmondani mit éreztem ezekben a percekben. Azok az emberek jutottak eszembe, akik meggyőzően mondogatták, hogy egészséges gyermekünk lesz. Tudtam, hogy az Úrnak mindig más terve van számunkra. Az életben nem minden történik úgy, ahogyan elgondoltuk, így abban a pillanatban csak egyetlen dolog nyugtalanított: Hogyan fogom ezt megmondani a férjemnek? Egy hónapja házasodtunk össze… Senki sem szeret rossz hírt hallani, így nekem súlyos nehézséget jelentett az, hogyan mondjam el a férjemnek?!”

Elmentem a második ultrahangos vizsgálatra. Ez alkalommal színes háromdimenziós ultrahang felvételt készítettek. Így én is világosan láthattam, hogy mi a probléma. Minden tökéletesen látható volt. Mária koponyája nem fejlődött jól és ezért, annak ellenére, hogy teljesen jól mozgott és úgy tűnt szopja az ujját, rugdalózik, nem lehet rajta segíteni.

Az írás elolvasható itt.