Valaki kopogtat, rázza már a fákat,
Készíti nekik a színes, új ruhákat.
Hatalmas ecsettel pingálja az erdőt,
Festi a fáknak az őszi, meleg kendőt.

De lám csak, szakadozik már az a kendő,
Hull a földre, színes szőnyeget teremtő.
Köd ül a hegyre, völgyre, ismerős tájra,
Takarva szépségét, hogy senki se lássa.

Pedig mily gyönyörű, ahogy a köd fölszáll,
Látom, hogy a festő, színekkel előáll.
Szélvihar közeleg, esővel jő az ősz,
Rázza a fákat, gúnyosan, tudva, hogy győz.

Ősz van, hullanak a sárga falevelek,

betöltik gazdagon utcákat, tereket.

Szóródik szét, mint ezernyi aranytallér

a fák lombja, koronája... földet ér.

Ragyognak a szikrázó napsütésben,

elmúlt a nyár, most az ősz menetel.

A csillogó falevelek egymásba ölelkezve,

a földet aranybársony takaróként lepik el.

Ropják táncukat az őszt köszöntve,

a langyos szélben vígan repkedve.

Hiába minden, itt van már az ősz,

ez a tarkabarka varázs nálunk időz.

A kopasz ágak közt átszűrődik a napsugár,

már rég búcsút intett nekünk a nyár.

 A szeretet mindenhol ott van.

Ott van a fákban, a kőben, a reggeli harmatban,

A Nap sugaraiban, az emberek között,

A boldogságban és a szomorúságban.

Mikor az ember a legmagányosabb,ott van akkor is.

Együtt érez, átkarol, körülölel.

Áldott legyen a fény,

mely rád világít és mely benned van,

Az áldott napfény sugározzon be téged és

Melegítse fel szíved,

míg úgy nem lobog mint kandallók tüze,

Így minden idegen melegedni jöhet hozzád

 és minden barátod is.

Sugározzék szemedből a fény,

mint az ablakba állított gyertya fénye,

mely a viharban vándorlókat hívogatja.

Áldott legyen a rád hulló lágy eső,

Legyen áldott a föld, az egész földkerekség,

Hogy kedvesen fogadjon,

Bármerre vezessen is az utad.

Kopik az erdő smaragd ruhája,
földön hűs pára terül,
múló emlék csak a nyár izzása,
fákra színvarázs feszül.

Ahol selymes volt és zöld a fű,
illatos széna szárad,
napsugár arcán a múló derű,
megfakul, őszbe sápad.

Valami titkot súg a néma éj,
figyelj, a nyárnak vége,
ősz teríti rá rozsdaszőnyegét,
a fáradt nyári rétre.

Hajnalnak lehelete oly érces már,

nyugodni készül a megfáradt nyár

.Nappalnak melege  még lágyan simogat,

de éjeknek hidege már tűz mellé hívogat.

Pihenni vágyik a megfakult nyár,

s színeit borítá a búsuló homály.

A vérvörös alkony hűs szelet ígér,

s az éledő ősz biz hatalmat remél.

Csalfa bájaival altatni akarja,

a friss avarral meg puhán betakarja

Itt van az ősz,és a fákról hullanak a levelek,

levetkőzi szép ruháját a gyönyörű természet.

Az erdei utat is avarszőnyeg lepi,

könnyű kabátomat hűvös szél lengeti.

Rőt színekben pompázik minden, amerre nézek,

zizegő falevelek törik meg a csendet.

Lassan pihenni tér fű, fa, virág, bokor -

télen olybá lesznek,mint fehér porcukor.

Aludjál most szép természet álmodd át a hideg telet,

s újra öltsél pompás ruhát,ha majd jő a kikelet

Ősz-apóka köpönyege, hej,de tarka –barka.

Úgy látszik,hogy sárga,piros falevélből varrta.

Tarka-barka köpenyének sok a zsebe,ránca,

Hull a dió, hull az alma,ha köpenyét rázza.

Szereti is őszapókát a sok apró gyerek.

Gyümölcsöt ad a lehullott falevelek helyett.

 Szeretetre vágyunk, aki egyszer belekóstolt,
holtáig ízlelni szeretné.
Szeretetet kapni nem lehet,
  csak adni kell, ez a módja és  semmi sem nehezebb,
     mint a szeretetet kifejezni.
 Márai Sándor

Halkan sír az ég, potyognak könnyei.
A Nyár tarka színét már az Ősz fedi.
A zordon fújó hideg szél,
búsan lehullott leveleket söpör elém.

Felveszem, nézegetem,
de már tarka színét mutatja nekem.
Csendesen kérdezem!
Hol van a forró nyár, amire emlékezem? 


 Elszállt.
Elszaladt,
de a sok gyönyörű emlék
mind itt maradt!

Elnémult a rigó. Az esteli csöndben

Az ősz bogár szomorú pri – pri dala szól már.

A távoli szőlőkben panaszolja szüntelen:

Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár!

Így változik búsra az én hegedűm is:

Fejemre az ősz dere, az ősz dere száll.

Gazdagon érik a szőlőm, telve a csűr is,

De pri – pri: odavan a nyár, - a nyár.

Gárdonyi Géza

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehelete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyílt a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.

Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.