Jó ember

A „mesterséges” jó ember, örökös háborúban él. Nem öröm az élete, képtelen szívből nevetni, nem tud teljes, boldog életet élni. Tele van megfeleléssel, helytelenítéssel, sérelmekkel és ítéletekkel. Mivel ő mindent elkövet azért, hogy jó legyen, ugyanez az elképzelés alapján minősít mindenki mást is. Van aki belefér az elképzeléseibe és vannak azok az emberek, akiknek elég egy picit véteni és örökre megkapják a nagy – „rossz ember” – pecsétet a homlokuk közepére, hogy mindenki elkerülhesse, mert ő is elkerüli. A jó ember képtelen elfogadni a másikat olyannak, amilyen.

Őt nem érdekli csak az, hogy megfelelj neki és ha megfeleltél, beálltál mellé, akkor elismerést kapsz tőle addig, ameddig az ő „jó” nézőpontjait támogatod. Mihelyt kisiklasz, eltaszít magától, ellenségként, valami bűnös rosszként kezd el kezelni. Nem érdekli ki vagy mélyen legbelül, őt csak az érdekli, betartod-e a szabályait, vagy vétkezel-e ellenük.

Olyan sokan szeretnének jók lenni. Viszont jónak lenni, a hagyományos értelemben azt jelenti: ha bizonyos erkölcsi normákat betartasz, akkor azzá válsz. Ez úgy hangzik, mintha bűnösen születtünk volna. Viszont minden újszülött olyan, mint egy „Kis Angyal”. Ha nem tartod be a normákat, akkor nem lehetsz jó ember, mert amikor átlépted a határokat, akkor vétesz ellenük. Azt mondja az erkölcs, tartsd be a szabályokat, majd utána lehetsz jó ember. A társadalmi életünk elengedhetetlen kelléke a szabályozás, de most másról van szó.

Túl kell lépned a „jó ember” elképzelésén, persze ne akarj rossz se lenni. A tudatos ember, túl lép ezeken a szabályokon. Nem lopni és csalni kezd el, hanem tudatosan él. Empatikus és meglátja azokat az emberi jóságokat, amik teljesen más szemszögből teszik jóvá önmagát és másokat is. Nem kell igyekeznie jónak lennie, a jóság csak egy következménnyé válik és nem választás révén, elvárássá. A rossz eltűnik az életében, mint a fény a sötétségben, mert mindenki „angyalként” született.

A fejedben válsz Te is valamilyenné és válnak valamilyenné az emberek. Pontosan azért, mert megosztod Őket. Nem vagy kíváncsi rájuk, pusztán a viselkedésükből próbálsz összerakni róluk egy képet és ezt a képet tartod igaznak. Egy reakcióvá zsugorítod önmagad, mert ha a másik jól cselekszik és téged támogat, akkor jónak tartod és az, aki ugyancsak csinál valamit és nem profitálsz semmit belőle, akkor ellenségként, rossz emberként kezeled. Nem leszel se több se kevesebb a másik által, ha úgy csinálsz mint egy bíró, aki nem törődik a lelkekkel, csupán a „meghamisított” bizonyítékokkal, minden amit jó vagy rossz szemmel vizsgálsz, egy nagy átverés. A bíró azt vizsgálja a nagy könyvön keresztül, hogy hozzáférhető vagy-e, vagy hozzáférhetetlen hozzád képest a másik. Számára csak az irányíthatóság és az irányíthatatlanság létezik. Ha irányítható akkor minden rendben van vele, ha nem, akkor gyorsan el kell tüntetni, mert vétkezett.

A jó embernek hatalmas erőfeszítésekbe telik, mire elkerüli a rosszat és nem vétkez. A rossz mindenhová követi, mert mindig választania kell, a jóságot. Ezért állandó harcokba keveredik, mert védi a nézeteit, a másikét pedig elítéli és mindent elkövet annak érdekében, hogy a rossz eltűnjön még a környezetéből is. Viszont, minél erőteljesebben harcol, annál erőteljesebben jelenik meg a rossz is a mindennapjaiban. Pont azért, mert a természetesség az egyensúlyt támogatja, az egyensúly pedig úgy áll fenn, ha az egyik oldal változik, akkor a másik oldalnak párhuzamosan változnia  kell.

Az ítéletek alapján megjelenik a lelkiismeret, ami mélyen legbelül komoly konfliktusokat hoz létre, még akkor is, ha ez kívülről nem látható. A külső világba kevés jut belőle, mert mélyen elfolytja, szégyelli az, aki kellemetlenül érzi magát. A lelkiismeret jó dolog, viszont felcserélném empátiára.

Amikor megrázó események történnek, úgy viselkedik mint a felrázott sör és túlfolyik saját magán a mesterségesen előállított jó ember. Előtör belőle az elnyomott “rossz”. A jó ember nem foglalkozik magával, nem ismeri önmaga működését, saját magát pedig kevésbé értékeli mint azokat a szabályokat, amiket be kell tartania.

A jó tulajdonságok nem természetesek, hanem mesterségesek és mindenen ami nem természetes fárasztó is egyben, mert nem önmagáról, hanem másvalakiről szól. A jóság félelemeken alapszik. Mélyen belül arra vágyik, hogy megjutalmazzák, hogy adjanak viselkedéséért valamit cserébe és ha nem kapja meg, túlfolyik öntudatlanul is önmagán. Az önmagára aggatott szent kép, szétolvad a dühtől és méregtől, ha nem jár jutalommal . Ott ahol különbözőség van, ott csak a felszínt vakargatják, a mélységből pedig mint az üvegből a sör előtör az elfojtott harag, düh és feszültség formájában. Pont azért, mert nem tud magáról, működéséről, így rendszerint újratölti a palackot és öntudatlanul haragszik azokra, akiket “rossznak” lát.

A megoldás az, ha túlhaladsz a jó emberről alkotott elképzeléseken. Az az emberén, aki tudja, hogy jót tesz, de tudja azt is, hogy nem tehet rosszat. Aki nem küzd, harcol a jóságért, mert nem ítéletek alapján lesz jóvá. Tudja, hogy önmaga természetessége a jóság és ugyanígy áll mindenki máshoz is. Nem a naivitásról van szó, hanem a valódi, öntudatos emberről. Aki tud arról, hogy önmagán keresztül éli meg a világot olyannak, amilyen, így befolyása van arra. Mindenféle ferdítés nélkül, őszintén. Mert a világ olyan, amilyen és rajtad keresztül válik természetes jóvá, vagy mesterséges jóvá.

Óriási különbség van, hogy tudatosan hozod magad a felszínre és engeded természetes formádban megjelentetni saját magad jóságát. Illetve kívülről, valaki által meghatározott szabályok alapján, mesterségesen, elfojtásokkal teszed “jóvá” önmagad. Az utóbbi mindig megbukik, mert erőszakon alapszik és elfojtott ítéletekből származó érzelmeken.

A béke látja önmagát és elismeri a másik másságát és jóságát is, ítéletek nélkül. Tehát a különbözőség nem rossz dolog, mert különbözőképpen vagyunk jók, és különbözőképpen vagyunk természetesen jók is. Bármilyennek is láttad eddig a világot, a szívedben a béke az, ami visszavezet a „Kis Angyalhoz”.