Két lélek..

 Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer két lélek. Ez a két lélek a gyönyörű és végtelen Isteni Mezők országában lakott.

Szabad lelkek voltak! 
Történt egy napon, amikor az egyik kirándulásuk alkalmával éppen egy tó mellett a napnyugtát figyelték, hogy egy jelenésre lettek figyelmesek. Egy szürke köpenyes csuklyás alakot láttak előtűnni a semmiből, aki feléjük tárta a karját. Az alak megjelenése nyugtalansággal töltötte el a szívüket, ezért gyorsan megfordultak és a gondolatnál is sebesebben iramodtak vissza a biztonságos otthonuk lótuszerdeje felé. Azonban amint megérkeztek észrevették, hogy a csuklyás alak ide is követte őket. Félelem nem volt bennük, mert ők ismerték Istent és sosem féltek, de nem örültek ennek a zavaró tüneménynek,mert nem tudták, ki ő és mit akar tőlük. Az alak nem szólt hozzájuk egy szót sem és egyre közelebb jött. Látszott már, hogy teljesen anyagtalan, mintha a szürke köpönyege üres lenne. Az egyik lélek, aki nagyhatalmú lélek volt, megpróbálta elküldeni a köpönyegest, majd amikor nem járt sikerrel, akkor nyitott egy fényörvényt és abba próbálta beledobni. Próbálkozott mindenfélével, hiszen eddig minden démont, és gonosz lelket le tudott igázni, csodálkozott is erősen, hogy ezzel itt miért nem boldogul. Amikor látta, hogy mindegyik fortélya haszontalan, akkor felhagyott a küzdelemmel, megállt és megszólította:
- Ki vagy Te, és miért nem tudlak legyőzni, amikor pedig hatalmam van minden démonok és gonosz lelkek felett?
- Én a Halál vagyok. Nem tudsz legyőzni, mert én a semmi vagyok. És most mennetek kell.
A két lélek most sem félt, mert hiszen ők nem féltek soha, de beléjük hasított a gondolat, hogy eljött az az idő, mikor el kell válniuk. Nem tiltakoztak tovább, mert megértették, hogy vissza kell térniük Isten szolgálatába, mégis fájdalmas volt, hogy el kell szakadniuk egymástól. A Halál megragadta őket és egy fénytölcsérbe taszította mindkettőjüket. A lelkek egymásra néztek, egy másodperc tört része alatt lepergett előttük minden együtt töltött átélt boldog pillanat, és egyszerre kiáltották az örvény zúgását túlharsogva. "Megtalállak. Megtalállak. Megtalállak." Nem tudtak többet mondani, mert ekkor már lezárult a szemük és egyre gyorsulva zuhantak lefelé, mintha egy pókháló fonalán ereszkedtek volna alá a feledésen keresztül egy másik világba.

Nem tudták már elmondani egymásnak, hogy örökké szeretni fogják egymást. Pedig ezt sokszor elmondták korábban, amikor egymás karjaiban pihentek az otthonukban. 
- Bárcsak örökké tartana! Csak rajtunk múlik, hogy örökké tartson, ha mi erősen akarjuk, akkor örökké tarthat, mert Isten megengedi nekünk, mert szeret bennünket, és mi híven szolgáljuk.-
Isten végtelenül jó és meg is engedte volna nekik, hogy örökre együtt maradjanak. mégis másképpen történt, mert ezen a világon vannak dolgok, amik megváltoznak, más dolgok pedig úgy tűnik, hogy nem változnak, de azok is megváltoznak, csak sokkal lassabban, mert egyedül csak Isten örök. 
A világnak, ahová kerültek a tulajdonsága a Különbözőség, emiatt új ruhát kellett magukra ölteniük, és így már nem hasonlítottak annyira egymásra, mint az Isteni Mezők országában. Az egyik nőnek, a másik férfinak született és elfelejtették az Isteni Mezők boldogságát. 

Teltek az évek és a két ember elfelejtette, hogy keresniük kell valamit. A feledés fátyola hullott rájuk, nem találták meg a lelkük hangját, nem látták a fényt sem. Hogyan találkoztak mégis? Véletlenek hosszú sorozatának eredményeként. Megtörtént hát; addigi választásaik, döntéseik eredménye és jutalmaképpen vezette őket egy útra Isten szerető keze. A két ember beszélgetett vidáman és önfeledten, a két lélek hallgatott. Hirtelen csönd lett és a csöndben a két lélek megszólalt, igazi nevükön szólították egymást, a két ember pedig némán állt, a bőrükön érezték egymás forró leheletét és csendesen átölelték egymást. A fiú a lányhoz hajolt és megcsókolta. A varázslat pillanatában felragyogott a vörös fény, amely ködként borult rájuk és a lelkek találkozásakor az idő megállt, és a pillanat besűrűsödött a csókjukban, amin kívül számukra más már nem is létezett. Elborította őket a rájuk zúduló emlékezés, de amikor a szemüket kinyitották, mindent újra elfelejtettek, csak egy gondolatuk maradt, amit szinte egyszerre mondtak ki:
"- Bárcsak örökké tartana! -"
Ezt mondta egymásnak a két ember és nem tudták, hogy ezek az örök lélek szavai. Nem voltak elég tiszták és fényesek ahhoz, hogy megérthessék az Igazságot és ezt mondhassák:
"Megtaláltalak!