Latin szerelem

2003-ban felvettek a Pécsi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karának néprajz–történelem szakára. A gimnázium után nagy kulturális sokk volt az egyetem: nem volt osztályfőnök, nem volt órarend, viszont volt sok egyetemi buli, csak élveztük az életet, sodródtunk az árral.

Közeledett azonban az első próba, a téli vizsgaidőszak. A szorgalmi időszakban az órákon – néhány kivételtől eltekintve – nem volt számonkérés, így semmi nem figyelmeztette az embert, hogy ideje tanulni. Az egyik ilyen kivétel nálam még idejében megszólaltatta a vészcsengőt: a történészeknek kötelező latin.

Tanárunk legjobb szándéka szerint igyekezett beleverni fejünkbe a konjugációkat és a deklinációkat, több-kevesebb sikerrel. A több sikert a szorgalmas lányoknál, a kevesebbet a – fogalmazzunk így – a kevésbé szorgalmas fiúknál érte el. Én értelemszerűen az utóbbi csoportba tartoztam. Minden nagyobb témakör után zh-t írtunk, és a félév folyamán sikerült összeszednem egy 3-ast és hat 1-est. Biztos bukás várt volna rám, ha a tanár úr nem ad még egy esélyt: javító dolgozatot írhattam az egész félévi anyagból.

És itt jött képbe egy lány. Az egyetlen olyan történész az évfolyamon, akinek szakpárja a latin volt. Tudtam, őt kell megkérnem, hogy segítsen. Kiderült, hogy neki is van nyelvi gondja: egyik órájához német nyelvű szakirodalmat kapott, de – ellentétben velem – nem tudott németül. Szerencse? Sors? Deus ex machina? Talán mind a három.

Már a németezés röpke órái alatt is többet beszélgettünk, mint azelőtt összesen, de az igazi áttörés a latinóráink alatt történt. Ő kollégista volt, én pécsi, a megbeszélt hétfőn bementem elé a Széchenyi térre. Amikor megérkeztünk hozzánk, belevetettük magunkat a tanulásba. Hamar megállapíthattam, hogy Kata nemcsak jól tud latinul, hanem remekül magyaráz, tanít is. Este visszakísértem a városba, és megállapodtunk, hogy szerdán még egyszer jön, és befejezzük az anyagot. Délutánra eljutottunk a -que és usque szavakig. Én már fáradt voltam, de ez ismerősen csengett gyerekkoromból: gyakran olvasgattam az Idegen szavak és kifejezések szótárát, és megragadt a fejemben egy mondat. Ki is mondtam fennhangon: – Quo usque tandem? Hát még meddig?

A hatás elementáris volt. Korábban, ha a műveltségemmel villogtam az osztálytársaimnak, vagy értetlenül néztek, vagy elhűltek, hogy hű, milyen okos vagyok. Kata reakciója ellenben egy őszinte, boldog kiáltás volt: – Olvastál Catilina elleni vádbeszédet?

Eltelt néhány másodperc, mire felfogtam, mire is gondol – az említett mondat ugyanis Cicero Catilina elleni beszédeiből származik. Valahogy sikerült kivágnom magam, és aznap este, latinozás után már más, sokkal kellemesebb témát találtunk...

Azóta eltelt nyolc év, Kata a menyasszonyom, és soha nem gondoltam volna, hogy életem párjával a latin és hat darab elégtelen osztályzat fog összehozni.

Hegedüs András, Pécs