Lelki család

Szétzüllött otthonok. Gyűlölködő, marakodó háznép. Egymás ellen támadó apák és fiak. Testvérharc. Torz világ. Sötét század. Korosztályok egymást taposása, melyben az öreg számára nincs szeretet s a fiatal iránt nincs megértés. Szomorú, kietlen reménytelenség. Éhen haló, szomjan vesző, didergő lelkek, akik a vérségi kapcsolat bilincsében összeláncolva tépik, marcangolják egymást.
Hogy tudnak vágni azok a kötelékek! Milyen barázdákat vájnak a száj körül, milyen karikákat ütnek a szem alatt, hogy meggörnyesztik a hátat. Mivé lett közöttünk ez a csudálatos ajándéka az Istennek? Mivé lett szemünk láttára a családi élet? És vajon miért?
A kétségbeesett, beteg Ady Endre így kiált fel - „a vér be nyomorult, de ronda” - pedig a vér szent dolog. Az élet egyik legcsudálatosabb csudája. Az Élet fedezete, a titkok titka. Mennyi őrült hazugság, mennyi rémítő babona fűződik hozzá, s hogy hisz benne, hogy bízza rá magát ez a megkeményedett szívű, süket és vak emberiség. Mint egy halálos veszedelmet jelentő sziréna harsog felénk családi otthonok megnyitott ajtajából – testvérem, apám, anyám, név szerinti rokonom, de gyűlölöm, utálom, nem bírom.
Szeretet? Így csúfoljuk ezzel a szent szóval azt az érzelgős, sértődékeny, érdekhajhász hangulatot, mely ha megnézzük és lemérjük, nem más, mint önzés, önimádat a hatványon, nemcsak első személyben, hanem negyed és hetedíziglen.
Isten büntető keze alatt nyögő magyar családok tudjátok-e, hogy egyetlen reménységünk a megújulásra és ezáltal a megmaradásra ez a szenvedés. És hogy fáj nekünk így az élet! Boldogtalan a mi lelkünk, hogy nem találja otthonát az otthonunkban, hogy kivert, hazátlan és didereg. Isten irgalma ez a szenvedés. Jó bizonyság arról, hogy nem vetett el minket. Kellünk neki, keres, utánunk nyúl, vár! Azt akarja, hogy hazatérjen az ő tékozló magyar gyermeke. Azt tanítja, hogy a disznók moslékjától meg lehet fordulni, haza szabad indulni és el lehet jutni abba az otthonba, ahol mindnyájunk Édesatyja öröktől fogva vár. Anyák és feleségek, akikre földi otthonok tűzhelyét bízta a mi Atyánk. A disznók moslékját hörpölő férjünket, gyermekünket és szennyes magunkat rajtunk keresztül, a mi engedelmes, alázatos, józan, erős, bátor szeretetünkön keresztül, mely az Ő öröktől fogva fénylő szeretetének visszfénye, abba az egy, igazi, tökéletes, mindenekfelett való, csodálatos, boldog családba hívja a mennyei Atya.
Mi, akik ismerjük ennek az Otthonnak melegét, akik ennél a világosságnál nézzük magunkat és a mieinket, akik az Otthon nyelvén beszélünk, ne hagyjuk egymást elfáradni, visszacsúszni, megkeményedni, megszökni. Mi, a lelki család szeressük egymást azért az egy szeretetért, melyet mi a megtöretett kenyér és a kiöntött bor színe alatt Életünk zálogaként vettünk és ettünk.