Érdekes dolog, hogy az emberi természet, viselkedés is képes harmonikusan az évszakok váltakozásához igazodni. Tavasszal feléled bennünk a természet-szeretet, és a szerelem…

Szerelmessé válunk minden tekintetben. Szenvedélyesen szeretek tavasszal élni, s minden kibújó kis virágra fellobbanó tűzzel a szememben tekintek...

Majd jön a nyár, a forróság, az élménydús pörgés… a kiteljesedés időszaka. S követi az ősz, a lelassulás, a bezárkózás, az elengedés, az elmúlás, amikor átértékelődik az idő… Télen pedig mindig meghalok kicsit, megfagy bennem a lélek, s pislákolóra csökken az örömkészség.

         Az előző ősz nem állt be a sorba, s egy friss tavaszt idéző nagy szerelmet hozott. Igencsak meglepett, s azt gondoltam, ez a történéssor az, ami különös kivételként a beidegzett, megszokott szabályokat erősíti meg.

Akkor lett igazán CSODA számomra az ősz. A hulló falevél ezer meleg színe ekkor vált szívemben is melegséggé. Az álmosan induló reggelek megteltek életörömmel, koldulni kezdő halk magánynak nyoma sem volt… a kora délutánonként lágyan kavargó szél pajkos kisgyerek kacagó játékát idézte bennem fel, ahogyan a megsárgult leveleket felkapta a földről, s újra engedte lehullani.

A Nap arany sugarai csillogónak tűntek. A parkok padjai hívogattak. Az érlelődő gyümölcsöket is édesebbnek éreztem. Talán sosem ettem addig annyi mézédes szőlőt, roppanó almát, lédúsan csurranó körtét; mert most kívántam őket!

Megszépült bennem az évszak –mert most a kezdetről szólt, nem az elmúlásra felkészülésről. Most szép remények keltek, s váltak valóra bennem, s szerelmes álmodozásoknak adott otthont az őszi táj. Tóparton, parkokban, erdőkben bóklásztam, szépséges álmokat szőve. Mint póknak a háló, nekem úgy lettek ezek a vágyak életem támaszt adó alapjai.

Nehéz volt megélni, hogy a beköszönő tavasz vitte tőlem végleg el… mint a mélyben szunnyadó patak, mi télen alig csordogál, s a hóolvadástól, a föld rétegeinek átmelegedésétől újra éledve nagy erővel zúgni kezd; fájdalmam is úgy tört elő. S más volt most minden kis virág… máshogyan sütött rám a Nap… színtelenné vált a tavaszi táj.

A nyár aztán megnyugvást hozott. Augusztusra valóban úgy éreztem, helyre állt a régi rend.

A legnyitottabb évszak már ugyanazt jelentette, mint egykor, rég. Nevetés, forróság, bohém lét… hit, remény, felgyorsult, eseménydús napok…

Eső után újra szivárvány ragyogott fenn, az azúrkék égen.

Közeledett az új ősz, a már régi ismerős, aki mégis mindig teljesen ismeretlen.

Az az érzés költözött lelkembe, hogy most újra a réges-rég megszokott, sokszor megélt ősz következik. Amikor hangulatom, mindennapjaim igazodnak az évszakokhoz, s a természettel lesz azonos a ritmusom. Álmos reggeleken pörölök majd a kávém szorongatva a sokáig időző sötétség miatt, s minden kicsit az elengedésről, a belenyugvásról, a lassúbbá válásról fog szólni. S valami egyre terjengő szomorúságról, komorságról..

Így érkezett el egy különös péntek.

Két hete készült rá, egymástól messze egy férfi, és egy nő.

Egy magányos, vigasztalásra szoruló éjszakán a régi barát megjelent az éterben. Az internet hullámain beszélgettünk már sokat, és sokszor, több évszak idején. Megszólított, s annyit súgtam halkan csak:

- Menj ma el, vagy engem ne keress, meg ne szólíts! Ma rettenetesen rossz társaság vagyok!

S Ő, akkor, engem ott nem hagyott.

A zenék, lágy dallamok mindkettőnknek sokat jelentenek. Többször igyekeztem őt egy dallal, videóval bátorítani, jobb hangulatra ösztönözni. Most első alkalommal Ő küldött nekem vigasztalásul egy linket. Akkor villant be a felismerés: eddig mindig én támogattam - így lélekben- őt.

A klip: egy ezerszer látott szerelmes film, viszontagságos harcok után egymásra találó két ember történetének képei, s minden kocka az őszi erdőről mesél. A dallam lágy… a szövegben többször ismétlődik: „Nézz a szemembe - látni fogod”…

Csevegésbe kezdünk, ahol a dalt megköszönöm, és a szavak visznek új irányba minket tovább…

-         Egymás szemébe nézni? –valami kis ördög lükteti bennem, s írom le a dal egy sorát…

-         Tudod jól, hogy egyszer úgy is találkoznunk kell...

S mire feleszmélek, meg is beszéljük a találkozás időpontját. Mivel elég sűrű napok közepén tartunk, két hosszú hét, amit erre várnunk kell.

Péntek volt. Verőfényesen csodás őszi nappal. A szél most is pörgetve játszott a gondosan gereblyézett falevél kupacokkal. Szinte hallani véltem a gyöngyöző gyermekkacajt.

Egy baráttal találkozni mentem. Magabiztos nyugalom. S bő húszpercnyi könnyed beszélgetés után kezdtem úgy érezni, el-elkapom róla a tekintetem. A férfit láttam meg benne, s attól kezdtem tartani, végleg rajta felejtem álmodozóvá homályosult tekintetem.

Így köszöntött be egy újabb szerelem.

Egy hét múlva újra erdei ösvényen lépkedünk egymás mellett. Már érzelmekről mesél minden apró mozdulat… S az őszi erdő fái, a bronz levelek, az üde levegő: mind jóleső! A hűvös szél felhevült, kipirult arcom hevét csitítja szelíden. Türelemre int, és bennem nyugalmat teremt az őszi séta. Egy keresztben kidőlt fa ráncos kérge lesz ölelésünk támasza.

Jó megérinteni! Beszívni illatát, hallani hangját –mi nem kell hangos legyen, ember erre alig jár, a madarak egy része elköltözött, másik része fittyet sem hány ránk: nem zavar senki sem.

S el kell engednem. Régóta készül egy külföldi útra. Nem tudom, mennyire lesz hosszú, egy szépséges őszben az az újabb két hét, amit a frissen megtalált távolabb tölt tőlem, mint valaha!? Jégvirággá dermeszti a sors ez idő alatt a közöttünk elinduló szavakat, csak a gondolat bennünk, most csak ennyi marad…

Belém mar egy ismeretlen fájdalom, amikor kis időre elköszön.

Ráébredek, hogy írni –egy ideje nem tudok. Rosszban lettem a szavakkal. S mint a hulló levelek, elkezdenek belőlem is áradni a színes kis mondatok… születik egy blog, majd még egy, s számtalan követi…s érzelmes meséléssel megírt leveleket indítok útra, a világháló szövevényes kábelpókhálóin.

Neki is írok. Nem bírom ki, hogy ne írjak… akkor is, ha tudom, hazaérkeztekor olvashatja csak.

Szombat jön, két napja utazott el. Egy régen várt előadásra indulok, alig pár percnyire az erdei ösvénytől, melyen legutóbb jártunk. Gyenge fényű gyertyaláng lelkem sugara, amikor az előadásra beülök. Lassan árad szét bennem a „megtaláltam” felismerésének nyugalma. Nem küzdök már tovább képzelt problémákkal, képzelt démonokkal –fogadom meg, s ez most végtelenül jól esik. Mire kijövök, ragyogó NAP vagyok. Még öntöm a lelket, természetesen áradón, nem is tudatosan, három barátnőmbe; meglett felnőtt nők hangosan kacagnak a szürke aszfalt tetején. Elbúcsúzunk.

Újra talpam alatt hát az erdei ösvény, hol pár napja együtt suttogtak lépteink. Mintha itt lenne, velem! Fel-felvillan egy kép: friss emléke szívem közepéből. Az utakról gondolkodom…

Utak. Amik néha elágaznak, s amin néha valakivel együtt lépkedünk... s lehet, hogy jönnek útelágazások, s egyikünk erre, másikunk arra menne tovább... s nem tudni, mit hoz a holnap - ám meglehet, hogy minden együtt indult út egy pont felé tart, s ha néha el is ágazik, újra összefut...

Kettőnk útjai egy ideje szorosan egymás mellett futnak, s most teljesen eggyé lettek… s talán tartósan egy lesz az irány…

 Sok léptet tettünk meg már, talán egymásra várva.

Voltunk rügyek, szirmot bontó szép virágok, lehulló falevelek, alvó faágakban pislákoló semmiségek, hogy új erővel újra és újra kövessük a természetes ritmust…a belénk ültetett isteni szenvedély ösztönző hangját.

Valami felborult… felkészített rá a sors, egy előzőleg már felborított renddel.

Ez most más, nem a megszokott… Meddig tart? Mivé lesz? Nem tudom…

Ősz van. S a végzet akkor, amikor elszakadása van a dolgoknak, amikor elengedése fájdalmaknak, amikor a magányra készülés időszaka szokott kibontakozni, nekem egy ébredő szerelemet hozott el. Újra. Dallamossá tette a hűvösbe forduló délutánt. Könnyeimet ragyogó mosolyra váltotta…

Boldog vagyok. Elmondani sem lehet…