Senki nem tud segíteni beletörődni, hogy ember nem tud segíteni. Nincs az a nő és nincs az a barát.
Belenyugodni, hogy talán nem is kell segítség: ez a vergődés, ez a reménytelenség, ezek a pillanatnyi
megoldások, ez az örök megoldatlansága mindennek, ami emberi, ez éppen a feltétele annak, hogy
ember maradjál és emberi módon fejezd ki magad a világban.

Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban, mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és
végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a
jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet
sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk Mindig messze keresik valahol az Istent, a nagy dolgokban,
mintegy távcsővel és nagyítóval, a csillagok, felhők és végtelenségek között. De én már tudom, hogy biztosabban
megtalálom Őt az egészen kis dolgokban, a véletlenekben, a jelentéktelenségben, azokban a pillanatokban, mikor
csodálkozva pillantunk fel, valamit értünk, amit az elébb, az élet sivatagjai és szakadékai között vándorolva, nem értettünk.

Az emberek általában megsértődnek, ha túlságosan udvariasak vagyunk velük szemben. Az európai és az amerikai
emberekről beszélek. Csak a kínaiak tudják elviselni a föltétlen, a maradéktalan, a végzetes udvariasságot, mely már átitatta
testük és lelkük szövetét, egy az élettel, a bélmosók és hercegek számára is. Ez az udvarisság, mely egyértelmű a nép
életformájával, az emberi együttélés legfelsőbb megnyilatkozási formája.
De a mi udvariasságunk teljesen felületes. A franciáknak csak az irodalma és a hadüzenete udvarias: az ebédlője, az
üzlete és a szalonja már nem az. Nem elég azt mondani: “pardon”, ha lábára lépünk valakinek. Így is kell érezni: “Pardon” –
s ez már sokkal nehezebb. Korunk az emberiség egyik legudvariatlanabb kora. A középkor hóhéra még letérdelt az áldozat
elé és bocsánatot kért, mert kénytelen levágni a nyakát: s Marie Antoinett még azt mondta Sansonnak a vérpadon: “Pardon.”
De most már sem a hóhér, sem az áldozat nem kérnek többé egymástól bocsánatot. Ez felette szomorú.
S ha valaki tökéletesen udvarias napjainkban, a kortársak ezt a magatartást hideg, szenvtelen közönynek érzik. Ma
mindenki “színvallást” követel, s az udvariasságot kibúvónak és árulásnak érzik. Holott nem az: egyszerűen csak
tapasztalás. Nincs már megoldás. Mikor mindenki a másik zsigereiben vájkál, szenvedélyes szeretettel vagy eszelős
gyűlölettel: te maradj udvarias.

Az áldozatkész szeretet. Te, olyan könnyű ezt kimondani. Később azt tapasztaltam, hogy a rosszul értelmezett, helytelen
igénnyel követelt szeretet többet gyilkol az életben, mint a lúg, a gépkocsi és a tüdőrák együttesen. Az emberek szeretettel
ölik egymást, mint valamilyen láthatatlan sugárral. Még több szeretetet akarnak, minden gyöngédség az övék legyen, csak
az övék. A teljes érzést akarják, el akarják szívni környezetüktől az életerőket, a nagy növények szomjas mohóságával,
melyek kíméletlenül elszívnak a környék zsombékjaiból és televényéből minden erőt, nedvességet, illatot, sugarat. Nagy
önzés a szeretet. Nem tudom, hogy élnek-e sokan, akik halálos sérülés nélkül tudják elviselni a szeretet rémuralmát? Nézz
körül, nézz be a lakások ablakán, nézz a szemekbe, hallgasd panaszaikat, s mindenütt ugyanazt a kétségbeesett
feszültséget találod.