2014 november 2. | Szerző: R_y_k_a |

Bronnie Ware, palliatív ellátásban dolgozó ausztrál nővér évekig ápolt végstádiumú betegeket és blogjában jegyzetelt, majd könyvet írt erről a tapasztalásairól és a velük folytatott beszélgetésekről. A munka során az utolsó heteiket élő betegekkel arról beszélgettek, hogy van-e valami, amit sajnálnak, vagy bánnak, hogy úgy alakult az életükben, ahogy alakult.

Összefoglalnám röviden a lényeget:

Mit bánnak a leginkább a haldoklók?

1. Bárcsak lett volna bátorságom a saját életemet élni, nem pedig a mások elvárásainak megfelelni. – “A legtöbben ezt sajnálták. Amikor az ember élete végéhez közeledik, és őszintén visszatekint, szembesül vele, hogy mennyi álmát nem teljesítette be. A legtöbb ember még álmai felét sem váltotta valóra, és tudatában van annak, hogy ez a saját döntéseinek következménye.”

2. Bárcsak ne dolgoztam volna olyan sokat. – “Minden férfi betegem szájából elhangzott. Sajnálták, hogy kimaradt az életükből gyermekeik fiatalsága, hogy kevés időt töltöttek társukkal. Minden általam ápolt férfi mélyen sajnálta, hogy élete nagy részét a munka taposómalmában töltötte.”

3. Bárcsak lett volna bátorságom az érzéseim kimutatására. – “Sok ember érezte úgy, hogy a konfliktusok elkerülése végett elnyomta az érzéseit. Ennek az eredménye egy középszerű élet lett, és soha nem váltak azzá, akivé válhattak volna. A ki nem mondott keserűség, harag, neheztelés sokaknál betegségek kialakulásához is vezetett.”

4. Bárcsak ne hanyagoltam volna el a barátaimat. – “Gyakran egy régi barátság értékét csak az utolsó hetekben ismerjük fel, amikor már sokszor nincs mód az illető felkutatására. Sokan számoltak be arról, hogy annyira lefoglalta őket a saját életük, hogy az évek során fontos barátságokat hagytak elúszni. Sokan számoltak be mély megbánásról, hogy barátaikra nem szántak elég időt és energiát. Mindenkinek hiányoznak a barátai élete végén.”

5. Bárcsak megengedtem volna magamnak, hogy boldogabb legyek. - “Sokan csak életük végén ismerik fel, hogy a boldogság is választás kérdése. És ahelyett, hogy a boldogságot választották volna, beleragadtak a régi mintákba, szokásba. A megszokás mind az érzelmi életet, mind a fizikai létet képes középszerűvé tenni. A változástól való félelem sokakat arra késztetett hogy magukkal és másokkal is elhitessék, hogy tulajdonképpen elégedettek az életükkel, miközben lelkük mélyén arra vágyták, hogy újra bolondozhassanak, és felszabadultan nevethessenek.”

Nézzük akkor konkrétan a saját életünkre lefordítva… ugyanis homokba dugnánk azzal a fejünket, ha azt hinnénk, hogy mindig MÁSOK bánják meg később, mindig MÁSOK válnak szomorúvá vagy céltalanná és mindig MÁSOK válnak az út végére boldogtalanná, velünk ez bizonyára nem történhet meg. Valóban, nem történhet meg, ha minden egyes lépésünk, tettünk, gondolatunk, kimondott szavunk azt szolgálja, hogy belül rendben vagyunk, nem MAJD elkezdünk élni, hanem tudatában vagyunk annak, hogy minden döntésünk már MOST az úton-létünk szerves része, hiszen most ÉLÜNK.

Kinek az életét éled? Beszélgetéseim során többször megütötte a fülemet, hogy ha felnő a gyerek, végez a középiskolában, kollégista lesz, a a férj ledoktorál, ha a feleség felmond stb. akkor majd más lesz az élet, akkor talán elválik, akkor talán többet sportol, majd máshogy étkezik, nagyobb vagy kisebb lakásba költözik, megtanul ezt vagy azt, hódol a régi hobbijának. Milyen szívszorító, ha nem vesszük észre, hogy alázatból, toleranciából, együttműködésből, lemondásból hiába vizsgázunk bármikor jelesre, ha közben elbukunk az egészséges-önzés próbánkon. Tudom, hogy a mai nők egyszerre nagyok sok mindent akarnak, vágyunk családra, szerelemre, gyerekre, de közben ezerrel dolgozni akarunk vagy épp önmegvalósítani, nem mondunk le a barátokról, szórakozásról, sportról, fontos számunkra a testünk és lelkünk egészsége, tanulunk, olvasunk, spiritualitásra és kultúrára éhesen programokat hajtunk és még hosszan sorolhatnám. Nincs is ezzel baj, ha mindez igazán jól esik, minden féle környezeti hatástól (és itt most pl. nem a bolygók mozgásából eredő hatásokra gondolok, mert azok elől nem “menekülhetünk”) mentesen, belső meggyőződésből pörgünk ennyire. Egyetlen dolgot figyeltem meg azoknál, akikkel erről beszélgettem: mindenből csak egy kicsi van, mindenbe csak belekapunk, mindenhol helytállunk, de közben a lelkünk mélyén megszakadunk, minden örömmel megélt pillanat mögött ezer gondolat, hogy még mi a feladat és a tennivaló. Sokszor tűnődöm, hogy mit is kellene tennünk. Talán meg kellene próbálnunk a fontos és sürgős között különbséget tenni és egy megfelelő sorrendet felállítani. Talán jó lenne a rangsorban engedni, hogy néhány dolog kimaradhasson és megtapasztalni, hogy úgy is jó. Talán érdemes lenne néha a sor elejére állni, hogy a mi álmaink is megvalósulhassanak és ezzel megtapasztalhatjuk, hogy akkor sem dől össze a világ, ha időszakosan nem asszisztálunk szeretteink álmainak megvalósításához, mert épp a sajátunkra koncentrálunk. Ja és talán tényleg fontos lenne a saját elvárásaink, belső meggyőződésünk, igényeink, örömeink szerint tenni, venni, menni, enni, kérni… ne azért, mert a média vagy a ránk ezerrel hatást gyakoroló világ ezt diktálja. Akkor talán… fókuszban maradnak azok az álmaink, amelyek tényleg méltóak arra, hogy megvalósítsuk őket, amíg megtehetjük.