HELTAI JENŐ
ŐSZ

Szürke ég, őszies...
Ősz, ősz ne siess!
Ne kergesd el a nyarat,
A meleg fényt, sugarat.

Süss ki még, nyári nap,
Simogasd az arcomat,
Melengesd a szívemet,
Míg az ősz eltemet.

Vidíts még vadvirág,
Míg enyém a vad világ.
Tudom én, érzem én,
Nem sokáig lesz enyém.

Szürke ég, szürke vég,
Be jó volna élni még!
Nem lehet, nem lehet,
Sötét árny integet.

Sötét árny, néma váz
Bűvöl és babonáz.
Kérdezem, nem felel,
Integet csak, menni kell.

Fogy a fény, fogy a nyár,
Hideg szél fujdogál,
Hideg szél, őszies...
Ősz, ősz ne siess!

DSIDA JENŐ:
ŐSZ A SÉTATÉREN

Szemem falán kívül is, belül is
ez a kietlen őszi tájkép:
sétatér.
Azok az emberek, akik most hangosan beszélve
haladnak előttem, rögtön eltűnnek a fák közt,
az a nő, aki mellettem ül a padon,
mindjárt meghal, feje félrebillen,
szeme kiszárad, húsa lehull.
Milyen egyedül leszek!

A lombok is leszállingóznak,
a jövőéviek is; fakadásuk hiábavaló.
Csak én fogok itt ülni magányosan,
céltalanul, haláltalanul sok-sok iszonyú évig.
Mindjárt elnémulok, nem lesz akihez szóljak
s azt se mondhatom el, hogy nincs akihez szóljak,
s mire nyomdagépek méhéből életre edzve
ez a vajúdó vers világra jön,
csak üveges szemek bámulják mindenünnen:
Nem lesz, aki értse.

Jaj, be keserves ez az őszi sétány!
A levegő mintha végtelen víz volna,
türkiszes árnyú, zöld tenger-medence,
hová sosem szürönközik sugár.
A fák:
sülyedt hajók árbocai.
A bokrok:
nagy vízi pókok, óriás medúzák.
Az út:
kanyargó, nyúlós tengeri kígyó.
S a tó:
sötét álom a szívem fenekén.

*

SZILÁGYI DOMOKOS: ŐSZ

Tövist virágzik az idő,
mázsás ködöt a levegő,
légüres bánatok lebegnek,
szállanak, zuhannak, leesnek.

Avar hullámzik, bokámat
nyaldossa, szívemig fölárad
- ősz, te szilaj, te szomorú,
kegyelmes szívbéli háború,

add, hogy a szemem szép tágra,
kerekedjél a világra,
s legyen a szavam oly könnyű
s oly éles, mint a tavaszi fű.

*

SZABÓ LŐRINC: ŐSZI ÉJSZAKA

Éjfélen az óramutatók! – És távol: fekete erdők!
Rothadni ázott bokrok alatt, különös ízekkel a szánkban!
Hangyák! és édesen hámlik a hús! hűs záporok énekelnek –
Óh, néma giliszták! őszi csönd! jácint szellők suhogása!

Mert ősz van és agyam-kezem már igazán belefáradt
a pénzszerzésbe… – Barátaim, hát ennyi, csak ennyi az élet? –
Csönd, őszi csönd, és vége. És szomorú, hogy ez a vég,
szomorú, hogy az egészből egy szomorú vers marad csak.

Egy szomorú vers, mely tétován s gyűrötten röpdös a szélben,
mint a piros ősz ázott lobogói… Ma reggel, óh, ma reggel
még őzike volt, ugrált a kedvem! bujkált! – De nemsokára
megjött az eső, puha csepegés… Óh, lágy zene! néma giliszták!

Megjött az eső, és nézd: megállítja az óramutatókat:
perc, perc, perc: egyik se halad, mind beleragad a sárba!…
– Felejtsük el, kedves, a holnapot; itt vannak a fekete erdők:
merüljünk vissza porhanyó életnek a puha halálba!

*

PETRI GYÖRGY: ŐSZ

Ezek ezek ezek
Ezek a didergő gyerekkezek
Ezek az eső
Vert levelek
Ahogy
Kapkodnak nyúlkálnak
Melegért fényért
És lerohadnak mielőtt a tél
Megdermesztené őket
E fonnyatag kérlelő kezecskéket

*

KÁNYÁDI SÁNDOR: VALAMI KÉSZÜL

Elszállt a fecske,
üres a fészke,
de mintha most is
itt fecserészne,
úgy kél a nap, és
úgy jön az este,
mintha még nálunk
volna a fecske.
Még egyenlõre
minden a régi,
bár a szúnyog már
bőrét nem félti,
és a szellő is
be-beáll szélnek,
fákon a lombok
remegnek, félnek.
Valami titkon,
valami készül:
itt-ott a dombon
már egy-egy csősz ül:

Nézd csak a tájat,
de szépen őszül.

*

(forras:net)