Szüreti versek

Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,
fogd fel a mustot, mely a kádba forr!
szüreti versrészlet Babits Mihálytól

 Van szüret minden őszben! Idd a bort,
sajtold a szőlő véradó husát
és táncos lábbal könnyedén tipord,
mert minden lázban van még ifjuság.
Szüretre hívlak! fogd fel a csuport,
fogd fel a mustot, mely a kádba forr!
Igy súgsz és táncolsz bennem ó kobold,
oly könnyü lábbal, mint a könnyü bor.

Szüreti versek 

Csokonai Vitéz Mihály: Az ősz

Már a víg szüretnek örűl minden ember,
Mellyel örvendeztet bennünket szeptember,
Októbert ekképpen bíztatja előre,
Hogy nektár lesz a bor, és máslás a lőre.
Setétűl a gohér a piros vesszőkön,
Barna színt vér vissza a többi szőlőkön;
Amelyeknek általvilágló kristályja
Nézőjét már édes nektárral kínálja.
Rajtok királyságot mutogatni akar
A véres bársonyba kevélykedő bakar.
A sárgálló almák s a piros körtvélyek
Legörbedt anyjoknak emlőjén kevélyek.
Elterűltek fájok alatt a berkenyék,
A kövér noszpolyák, a borzas gesztenyék.
Megterhelte az ősz a fáknak ágait,
Vastagon ráfűzvén gazdag áldásait.
Csak az a baj, hogy már hívesek a szelek,
Néha egy kis hideg és dér is jár velek.
Mert már a Mértéket hogy Fébus elérte,
A napot az éjjel egyenlőnek mérte.

Már hát elérkezett a víg október is,
Mely után sóhajtott Bakhus ezerszer is.
Itt van a víg szüret, s mustos kádja körűl
A szüretelőknek víg tábora örűl.
Melybe hordogatja a megért szőllőket,
Víg tánccal s lármával nyomja benne őket.
Kellemes zúgással omlanak cseppjei,
Jó kedvvel biztatnak zavaros levei.
A sajtó örvendő lármával csikorog,
Oldalán a piros nektár zúgva csorog.
A lucskos parasztok szurtos képpel járnak,
Neki, neki mennek e teli zsajtárnak.
Az ideit szűri, issza a tavalyit,
Jövő esztendőre tartja majd a mait.
Az új bornak örűl, de ótól kurjongat,
Mert marka is teli kulacsokat kongat.
Tántorgó lábával s reszkető karjával
Mégis sok hordókat tőlt édes mustjával,

S míg a zúgó léhón lefelé foly a must,
Azalatt a hordó mellett iszik víg tust.
Haragszik a gyermek Bakhus a hordóba,
Míg egyrészét ki nem szedik a lopóba.
Mérgébe tajtékját túrja a szájára,
Kiüti fenekét, s elfut utóljára.
Rips, raps, a szőllők már puszta támasz megett
Gyászolnak, hajdani díszek mind oda lett.
Sok mustos kólika, sok hasrágás, salva
Venia, a tőkék mellé van plántálva.

Itt van már november didergő hónapja,
Hideg szele a fák ágait megcsapja,
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom! minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.

Dsida Jenő: Október

Az erdélyi szüret dicsérete

A sors galád napok közé sodort.
Nincs semmi, semmi víg szüreti hang itt,
a szőlősgazda szomszédjára sandít
s a pinceszájra követ kőre hord.

Zárt ajtók mögött sír a lezuhant hit.
Unott, bús arccal szürcsölik a bort,
mely dohos pincék mélyében kiforrt
és gyűlöletet száz repedt harang szít.

Mikor majd égi ígék zengenek
s közös szüret nagy, boldog mámorával
együtt mulatnak három nemzetek

s egymást hintik a könnyek harmatával -
Úristen, akkor én már hol leszek
s kiből fakad majd harsogó, vidám dal?

Gyulai Pál: Szüreten

Szüret-e ez vagy talán tor?
Hallgatunk, pedig fogy a bor,
És sohajtunk, mint körültünk
A süvöltő őszi szél;
Jól illik, hogy ide űltünk,
Hull reánk a falevél.

Hajdanában nem így volt ez,
Hűn megmondja, bárkit kérdezz:
Pezsgett a szív, szólott a hegy,
Milyen vígan, mily nagyot!
A hegy hallgat, a szív szenved,
A lőpor meg elfogyott.

Komoran űl a vén gazda,
Nincs már többé vidám napja.
Rajta még a régi mente,
Régi kedve nincs sehol,
Ajkán egy-egy teremtette,
De sem tréfa, sem mosoly.

Rá-ráhuzzák a cigányok,
De a tánchoz senki sem fog,
Elindulnak, tovább lépnek,
Elhal a hang szomoran;
Ifjusága a vidéknek -
Hol és hol nem - oda van.

Fa alatt, a dombok alján,
Ül, mereng egy fiatal lyány.
Szeméből könnyet törűl ki,
Már rég menyasszony szegény,
De sirját sem tudja senki,
Hol nyugszik a vőlegény.

Az unalom egymáshoz űz,
Leülünk, hol lobog a tűz,
És beszélünk a multakról,
A szó gyakran megreked...
Lelkünk hosszan el-elgondol
És felszítjuk a tüzet.

Köd a völgyben, éj a bércen,
Már a tűz is alvófélben.
Halvány hold és sötét árnyak
A felhők közt oda fenn...
A halottak fel-feljárnak,
Sok a sír a völgyeken.

Gyulai Pál: Szüreti lakomán

Hegyen a köd fehér-kéken
Napsugár csókjába vész,
Diófán, a hegy tövében,
Víg madárka fütyörész.
Csak visszhang a víg madárdal,
Nincs virág, a lomb lehull;
De bár minden hervad, elhal,
Szüret zajlik, kedv virul.

Vajha őszén napjainknak,
Midőn talló, száraz ág,
Mit legtöbbször hátra hagynak,
Szerelem és ifjuság:
Hangzanék egy-egy víg ének,
Sütne nyájas napsugár,
S termésén a kedv tövének
Megcsendűlne a pohár!

Juhász Gyula: Október

Szüret tüzei égnek,
Szólnak szüreti nóták
S a szőlőhegyek hátán
Venyige lombja pirkad
És megszépül csöndesen
Az egész mulandóság.

Szüret tüzei mellett
Próbáljunk melegedni,
Szüret nótái mellett,
Míg venyigelomb pirkad,
Próbáljuk meg csöndesen
A tavaszt elfeledni!

Enyém e dalos ősz most,
Enyém az őszi pompa,
Enyém e bús mosolygás.
Venyige lombja pirkad
És megszépülsz csöndesen
Bánat, nagy őszirózsa!

(forras:net)