A parton ültünk némán, néztük a folyót, ahogyan a sötétben úszó fényektől megcsillantak lágy hullámai.... Egyszer csak azt kérdezted: - Mondd, te mindenkinek meg tudsz bocsátani? Hirtelen ezernyi gondolat indult el bennem, mintha egy ajtót nyitottál volna ki ezzel a kérdéssel... Nem is szólaltam meg rögtön, annyira magával ragadt az egész... - Elvileg igen. - mondtam később. - És gyakorlatilag? - Tudod, az ember érdekes teremtmény. Ragaszkodik még saját fájdalmához is. Görcsösen kapaszkodik belé... félti... mert mi lesz, ha elengedi...? Megszűnik valami... Azt már nem látja, hogy nemcsak önmagán segítene.... - De miért van így? - Mert a fájdalom, a sértődöttség elhomályosítja a lényeget...Egy léggömb volt a kezemben, fogtam, hogy el ne szálljon. Vigyáztam rá.... hisz tőled kaptam... Néhány percnyi hallgatás után ismét megszólaltam: - Figyelj csak ..... a fájdalom is pont ilyen.... - mutattam a léggömbre. - Milyen? - néztél rám kérdőn. - ...mint ez a léggömb. Ha elengedem, messzire száll, majd eltűnik.... s csak az emléke marad... de nem lesz már a kezemben. A fájdalommal is így vagyunk: nincs többé, ha egyszer elengedtük. - És ez ennyire egyszerű? - Nem - mosolyodtam el -, mert ragaszkodom hozzá... Nem akarom elengedni. Hiszen tőled kaptam... De később rá fogok jönni, hogy amíg fogom a zsineget, addig meggátol mindenben, ami teljes embert igényel... Addig csak az egyik kezemmel tudom megfogni a kezedet... megsimogatni az arcod ... de ez csak fél ... a félig-dolgok életképtelenek... És közben mozdulna a másik kéz is, de a léggömb… Ekkor jön el a pillanat, amikor eldöntjük, melyik a fontosabb; mert a kettő egyszerre nem tud működni. Ha két kézzel akarlak téged, a zsineget el kell engednem... Én pedig szeretlek, és nem érdekel tovább a léggömb...De sokan gyűjtögetik a fájdalmat, és képesek szinte belefulladni, teljesen ellepi őket, ám elengedni nem akarnak egyet sem... - Pedig minden könnyebb lenne... - mondtad, és szorosan hozzám bújtál, én két karommal átfontam a nyakad, s a léggömb elszállt....

(forras:net)