Bájos, mesés virág élt egykoron,

A hervadást nem látó fényszirom:

Ha harmatjából méh vagy lepke itt:

Megnyúlni látta élte perceit.

Ha szirmait megnyitta éjszaka:

Kék színben látszó fénnyel csilloga,

Amelynek messzelátszó udvarát

Sok szárnyas vendég szállongotta át.

Most nem virúl...: mert elátkozva rég,

Esetét tudják a virágregék,

Melyeket, ha jő csendes tiszta éj,

Egymásnak a virág el-elbeszél.

Kerek tó állt ott s tágas pusztaság,

Hol lakozott a bűbájos virág:

Szomszédos levén a tájon vele

A parlagrózsa, az ő kedvese.

De a rózsának sok bús napja van!

Mert a fényszirom jő-megy untalan.

S ha útja célját, végét kérdezi:

Hideg kitérő választ ad neki.

Egyszer, hogy várja, búsul és remél:

Hozzá megy a beszédes éji szél,

És mond: szegény, őtet ne várd haza...

Az álnok virág téged megcsala!

Délnek, virágos úri kert vagyon,

S benne legszebb a fehérliliom:

Fényszirom őtet eljegyezni ment,

S ma éjfélkor már menyegző leend.

Vezess odáig, jó szél! engemet,

Szól a virág és könnye megered:

S a két vándor megy, sebesen halad,

Nagy messze éri már a virradat.

Ha a virág fáradtságtól piheg,

Hűs szellő-társa legyezgeti meg:

És vad kétséggel küzdve kebele,

Nyájas dolgokról beszélget vele.

Süt a nap, s mindig magasabbra hág...

Déltájban már elérik délibáb

Tündérországát, melyen a vizek

Fehér hullámi általrengenek.

A puszták tündérhölgye ott lakik,

Légvára, mely épüle a napig,

Üveg ladikként hintáz a habon,

Melyet egy intés más, más tájra von.

A fényes nap, kit délibáb szeret,

Ha vet rá borús tekintetet:

Tündér-várát lerontja hirtelen,

És bánatában láthatlan leszen.

Vadrózsa látta a tengert s habot,

Mely tornyot, erdőt kettészaggatott

És gyakran hátra-néz félelmesen:

Mert ott is látszik már a bús elem.

Szellő! kérd e táj tündérasszonyát,

Hogy habzó tengerén bocsásson át:

Mondd, hogy sietek, mondd, hogy arra von

Boldogtalan szerelmi fájdalom.

Ment a szellő, - s egy hosszu felleget

Hajtván a légben, visszaérkezett:

A felleg árnya híd lőn a habon,

S jó parlagrózsa átmegy szárazon.

Est-hajnalon s az éjnek csendiben

Megy a két vándor és nem is pihen:

Végre elér a kerthez, hol az éj

Csendében áll már a nászünnepély.

Vendégül meghíva voltanak:

A táj virági, - s a csergő patak,

Hanem ez csak futtában tére be,

Sietős utja lévén messzire.

Az ifju költő: holdsugár, kinek

Ábrándos arcán függ a lánysereg:

A jó táncos szellő el nem maradt,

S jól megforgatta a virágokat.

S ki gazdag zöld ruhába öltözött:

A gyöngyvirág, a vendégek között,

Frissítőül hűs bérci harmatot,

Fehér kristály-csészékben hordozott.

A kert virító hangafáinál,

Éji fülmilék kara hangicsál:

A nyárfa kedvét víg tapsban leli...

Minden oly fényes, olyan ünnepi!

És vigad, vigad a szép nászsereg,

Felette illat-zászlók lengenek:

De a menyasszony szép nővére még,

A kékliliom meg nem érkezék.

Az oltár, egy nagy bokor rozmarin,

Szentelt gyertyaként függnek ágain

Világító szentjánosbogarak:

A boldog eskü van még hátra csak.

A fényszirom már ott áll, és vele

Karcsú arája, bájos kedvese:

Lelkében édes habzó gondolat,

Tagján elömlő hószín patyolat.

...A fák közé fut el most fényszirom,

S lázas kedéllyel visszatér nyomon:

Felindulás ül szép arculatán,

A nagy perc megrázó hatalma tán...?

S az ünnepélyes, a nagy perc, jelen:

Egymáshoz hajlanak szemérmesen

A jegyesek, - de a liljom felsikolt

Hóköntösén vér...s vértől annyi folt...!

Zavar s rémület...ah ki fejti meg...?

A bús szellő, ki most előlebeg,

Elmondja: eddig mint kísérte el

Kis parlagrózsát nagy gyötrelmivel.

S hogy állanának a fák rejtekén:

Oda rohant a gyilkos vőlegény,

Megölte a leányt kegyetlenűl...

Ugy lőn befestve drága véritűl.

És a násznép a rózsához szalad...

Vérében lelik a zöld fák alatt!

Szánják, siratják: oh jó kikelet!

Ne hagyd meghalni szép szülöttedet!

S a jó virágnép felsiratta őt,

Hű parlagrózsa új életre költ:

De vére elfolyt, pirja elveszett, -

S a kertben, kecses fehér rózsa lett.

Leghűbb barátnők rózsa s liliom...

Kedves bú ül a halvány arcokon:

Fájdalmok egy, - egy sorsnak lett vala

Mindkét virág özvegy menyasszonya!

S a parlagrózsának ha tán vágya kél,

Honát látni a tó vidékinél:

Vizén a délibáb felemeli,

És megmutatja messziről neki.

S a kiontott vér meg sem hűle még,

A büntetés rögtön következék:

Mert a gyilkos vérfűvé változott,

Teremve bűneért vérharmatot.

És amiképen mondja a rege,

Megjönne ujra régi kelleme:

Ha letörné, ki hetedik gyerek,

De ezt a szellő nem engedi meg:

Mert mihelyt rajta lát vérharmatot,

Mit jel gyanánt nagy kinnal izzadott:

Lefujja róla, - s a virág marad

A ránehezült átoksúly alatt.