Örökké.!

Játszottak a fények a szobámnak falán,
az ezüst vándor,megint benézett rám,
gondolhatta, el ment a maradék eszem,
megint üres keresztemmel beszélgetek.
Gyertyáim fénye glóriát húzott köré,
erre az árnyak kushadtak össze felé.

A nehéz tölgy asztalomon bor s két pohár,
mert nem vízió, a loboncos én előttem állt.
Igazított a ferde üres kereszten egy kicsit,
felálltam s illően helyet mutattam én neki,
hisz még is csak, az Úr egyetlen gyermeke ö,
neve legyen most és örökre tündöklő.

Nem képzelgés, az üveg még szüzen áll,
kit Názáretinek hívtak, fürkészve vár.
Örökké kérdezel:, mondja s húzza szemöldökét,
látom gondolataid, hát mondjad s beszélj.
Öntök neki s ő dicséri a testes vöröset,
bár mondja,erre ivott már ilyen tüzeset.

Nos nézd:,hogy tűritek el te, és az Atyád,
nevedben kinyilatkoznak holmi papocskák,
intelmeid, félrebeszélik az utolsó szavakig,
veled s Atyáddal tették ezt évszázadokig.
Mint a köpönyeget, forgatják a szavakat,
vizet prédikálnak, de növesztik hájukat.

Tudom te megbocsájtasz,vállaltad a bűnöket,
de örökké vezekelni még neked sem lehet,
a szó a hit, falakat rombolhat akár porig,
de mit ők terjesztenek,azok nem a te szavaid.
Ám tudhatod,lelkem grádicsa tiszta és sima,
álltam már az Úr előtt,bennem is van még hiba.

S azt sem értem, és talán nem is fogom,
ha az Úr első szolgái a pápa s a papok,
mire a pompa kézcsók és a ragyogás,
Te, lenruhában róttad a várost és a pusztát.
Örök szavaid mint Te, nem volt hivalkodó,
az Úr házából is kikergettél minden pénzváltót.

De netovább!..fogtam fel lényemmel a hangot,
örökké kérdező számra az Úr vetett koloncot.
Valami megfoghatatlant éreztem s láttam a fényt,
lelkem feloldódott benne, de elfogott a félsz,
hisz egyszerre az Atya s a Fiú van itt jelen,
ezen a síkon, még ez nem fordult elő velem..!

Te igen is kérdéseidre, tudod tudod a választ,
megerősítést remélsz, azt megkapod nálam.
Hát halld,: a világi s papi nagy méltóságok
már félistenek, hiszik nem csak kiskirályok.
Én mindig voltam s örökkön örökké leszek,
gyarló szolgáim elfelejtik a múltat s jelent.

Üres lett elmém, az örök Atya a Fiával hagyott,
torkom kiszáradt s rám tört a nagy nyugalom.
Poharam a Fiú karnációjára emelte illően én,
Ő koccintott s áradt belőle a szeretet és a fény.
A hold pályája lassan közeledett zenitje felé,
én meghatódva rebegtem az Atya,Anya s a Fiú nevét.

2009.05.25. Rézi.