Az én történetem még 1982-re nyúlik vissza. Akkoriban tanárként dolgoztam, és ennek megfelelően nyáron hosszú szabadságban volt részem.

Az unokabátyám Svájcban élt, s mivel még nőtlen volt, az anyja aggódott a családi állapota miatt, és arra az elhatározásra jutott, hogy ideje lenne a már 37 éves „fiú”-nak megnősülnie. A mama talált itthon egy (szerinte megfelelő) jelöltet, akit, mivel az érdekeltek nem ismerték egymást, nekem kellett gardírozni az illem kedvéért. Nekem abban az időben nem volt senkim.

Így indultam el az ismeretlen „menyasszonyjelölttel” a nagy kalandra. Sajnos, az unokabátyám nem mutatott irántunk nagy érdeklődést, így mindig csak a Zürichi-tavon való vitorlázással töltöttük az időnket. Az unokabátyám a maga szórakoztatására kollégákat hívott meg. Egyszer egy magas, sötét hajú, sötét szemű jelent meg – épp ilyen volt a férfiideálom.

A kezdeti nehézségek után ennek az embernek köszönhettük, hogy végül is láttunk valamit a gyönyörű Svájcból. Elvitt minket Bernbe, a hegyekbe, ahol aztán megérintett bennünket Ámor nyila. De hamarosan elérkezett a szabadság vége, és haza kellett jönnünk.

Egy héttel a hazaérkezésem után pont éjfélkor csengettek a házunk kapujánál. Én szinte nem is reagáltam, de mivel az édesanyám nagyon félős, az egész családot felébresztette az izgatottságával. Miután már mindenki talpon volt, én is felkeltem megnézni, hogy mi is történik, mit tehetnék. Kinyitottam az erkély ajtaját, lenéztem, és ott állt a „svájci” egy taxisofőr kíséretében. Így aztán eljátszottuk Rómeót és Júliát, mert én amikor megláttam, hogy ki áll lent, így kiáltottam fel: – Ach, Paul, was suchst Du da?

Nem volt egyszerű rábeszélnie a sofőrt, hogy megmutassa neki a lakcímemet, mert nem messze lakom a taxiállomástól. Sokan segítettek abban, hogy minden magyar nyelvtudás nélkül szerencsésen megérkezzen ide a leendő férjem. Egy férfi, akit lestoppolt, térképet ajándékozott neki és ötletet arra, hogyan rövidítse le az utat. Ő természetesen szállodába akart menni, de mi, jó magyar szokás szerint, helyet adtunk a fáradt vándornak. Összehúztuk magunkat.

Csak a hétvégére akart itt maradni a kedvesem, de annyira tetszett neki nálunk, hogy egy egész hétig maradt. Intenzív telefonálás és levélírás következett ezek után, majd ősszel elhozta az édesanyját – akkor már eljegyzést ünnepeltünk. Az esküvő még az év december 23-án volt, nagy izgalmak után, mert a szükséges engedélyek az utolsó pillanatban jöttek meg. Én a következő év márciusában követtem a páromat a hazájába, ahol 27 évet éltünk boldogan, egyetértésben.

Sajnos, már majdnem két esztendeje özvegy vagyok: február 24-én lesz a halálának második évfordulója. Az után költöztem haza.

Candrianné Kusnyerik Judit, Nyíregyháza