Nazim Hikmet

Volt egy kék szemű óriás

Volt egy kékszemű óriás

s egy icipici nőt szeretett.

A nő álmában egy icipici ház

meg egy márványrajzszirmú, illatos

diszloncokkal szegett, napos,

virághabos

kert lebegett.

Óriás volt az óriás szive,

s a keze oly nagy dolgokra szabott,

hogy nem sikerült megépitenie

az icipici kéjlakot:

még kopogtatni se tudott

az icipici lány

márványrajzszirmu lonccal illatos,

virághabos

kertjének háza kapuján.

Volt egy kékszemű óriás

s egy icipici nőt szeretett.

És icipici volt a nő:

s ahogy az óriás mellett loholt a nő,

elfárasztotta a nagy út.

"Ég veled, lelkem nyugalmat kiván!" -

szólt a kékszemű óriásnak,

s egy gazdag törpe oldalán

belibbent diszloncos, napos

virághabos

kertkapuján az icipici háznak.

S most már érti, hogy a kékszemű óriás

óriáshoz illő szerelmeinek

még sírjuk sem lehet

ilyen márványrajzszirmu, illatos,

virághabos

loncok közt lapuló

icipici kis házikó.

Juhász Gyula

Ősi láng

Minden szó olyan jó,

Olyan forró, olyan vigasztaló.

De a száj csak vár,

Érzi már: kimondani fáj.

Így csak hallgatunk,

A büszkeségtől elnémulunk...

Késő lesz sírni, ha eltűntem,

Most próbálj gondolni rám!

Most lobogjon a szemünkben

Az az ősi, ősi láng!

Itt a pillanat, de elszaladt,

De több lehetőség nem maradt,

Hogy szólj, hogy kérj, hogy beszélj,

Hogy a szívemhez érj.

Most is csak hallgatunk,

És lehet, hogy örökre megnémulunk...

Késő lesz sírni, ha eltűntem,

Most próbálj gondolni rám!

Most lobogjon a szemünkben

Az az ősi, ősi láng!

Hívj és várj,

Ha érkezem, magadba zárj,

És félts, és szoríts,

Úgy kell, hogy bátoríts!

És lángolj velem,

És tetszeni fog, hogy a tűz vagy nekem...

Késő lesz sírni, ha eltűntem,

Most próbálj gondolni rám!

Most lobogjon a szemünkben

Az az ősi, ősi láng!

Villiam Shakespeare

XCVII szonett

De komor tél volt tőled távol élnem,

Ki a futó év boldogsága vagy!

Hogy dideregtem, nappal is sötétben,

A vén December tar ege alatt!

Pedig nyár volt ez az eltolt idő:

A terhes ősz nehéz kincsgarmadát,

Május kéjét hordozta, mint a nő

Özvegye méhe a holt férj magzatát:

E dús özön mégis szinte apátlan

Gyümölcs és csak árvák reménye volt,

Hisz minden csak veled örül a nyárban,

S ahol nem vagy, ott a madár se szól;

Vagy ha szól is, oly bús, hogy a haló lomb

Sápad, telet sejt és borzongva bólong.

Baranyi Ferenc

Kék madár, zöld fák

A mesebeli madarat

elfogjuk olykor, hogy utána

úgy dönthessünk: legyen szabad.

S szorosan az ablakhoz állva

eresztjük el a messzi ég

felé, mely húzza ismerősen -

s akkor a madár színe kék.

Csak akkor. Mindig eltűnőben.

Nincs más, csak ez a pillanat,

mely tollait kékkel befújja,

hiszen pihéin átszalad

a sugárzó mennybolt azúrja

és hiteti, hogy élni szép:

van Kék Madár, mely visszaszállhat!

S engedek én is kicsikét

az illúzió igazának,

hisz ez a szárnyalás visz el

a boldogsághoz, mert iránya

cikcakkos, tört íveivel

ráröpteti szemünk a fákra,

s meglátjuk végre a csodát,

mit addig is kínált az ablak:

zöldellnek, zöldellnek a fák.