Versek virágokról

Mátyás Ferenc: Vadvirágcsokor

A vadvirág megterem
úton, mezőn, réteken,
hegyek közt már, aki járt
érezhette illatát,
annyi szín, szag, forma vonz,
ha házadból kiosonsz -
járd be a szabad vadont,
hogy mivel vár, megtudod.



Hóvirág

Hagymaházából kibújva néz miránk,
fehér csokrát mutatva a hóvirág,
levelére, mintha hat lepke szállna,
korán fürdik fürtje a napsugárba,
hajolj hozzá, bemutatkozik máris
szép latin nevén: Galanthus nivalis.

Gólyahír

Jön a gólya, végre tavasz van,
béka retteg a mocsarakban,
tócsás gyepen még a hó virít,
s látod már a sárga gólyahírt,
beborítja a rétet, mezőt,
Galtha palustris - jegyezd meg őt!


Kankalin

Kurta tőn látod meg a kankalint,
mosolyából már meleg tavasz int,
hosszú száron virágzik pompázva,
öltözete haragos kénsárga,
méhek röpdösnek fel szirmairól,
latinul: Primula elatior.



Libapimpó

Ezüstös levélszárnyon lebegve
aranysárgán nevet a szemedbe
a libapimpó, nem tart a hőtől,
vidám kedvvel nyílik a mezőkön,
tudós nevét gágogja a liba,
szagos Potentilla anserina.



Kökörcsin

Karcsú termetével a kökörcsint
gusztálhatod, jelzi az örök csínt,
tündököl csipkés lila ruhában
a tavaszi rét nagy udvarában,
s ne csak népi nevén nevezd már, hisz
ismered: Pulsatilla vulgaris.



Zsálya

Mint az ég, azúrkék szép virága,
neve parasztosan hangzik: zsálya,
napimádó pogány, sok mézet ád,
ha megtetszik, kösd csokorba , ne szánd,
nyári virág, vázádban legyen dísz,
úri neve: Salvia prantensis.



Bojtorján

Bíborvörös ruhában s száz úton jár,
szellős szárnyán, ha kinyíl a bojtorján,
árkon-bokron át szalad a veszélybe,
állat szőrén, füvek hátán lesz vége -
bogáncs lehetett ő tán valamikor,
latin nevén úgy hívják: Lappa minor.



Pipacs

Mintha gyűrött párnádról ébrednél,
olyan a pártája a pipacsnak,
árokparton, búzában nevetgél,
s vérpirosan hull le, ha aratnak -
illata bódít, elaltat,
kelyhe, magja méreggel van tele:
Papaver rhoeas a latin neve.



Kikerics

Őszidőben nyílik a kikerics,
ha csokorba szeded, szappant keríts,
rózsaszín virága, szára mérgez,
otthonodban egy-két szál elég lesz -
szirma esőben, este nem virul,
Colchicum autumnale latinul.



Levendula

Kék színű virága kellemet ád,
könyvekbe is zárják jó illatát,
anyánk, ha szagolja, szíve dobban,
csöpp bokrát megleled a vadonban -
úgy él, mint az ibolya, szerényen:
Lavandula vera latin néven.

Dsida Jenő: A rózsa panasza

Hiába táncol már
Napsugár a kertben:
Elmult a sok vig nap,
Ezer szines ábránd,
Elmult a szerelmem,
Tavaszi szerelmem.

Elmult minden, minden,
Mint egy édes álom,
S itt kell egy pohárban
Komor falak között
Hullatni virágom,
F

Erőss Alfréd: Hóvirág

Mint valami áttetsző titok
ugy törte át a lágy-szelíd havat az első
hóvirág.
- Tovább már nem tudok tavaszra várni:
történjék akármi,
de én kinyitok!

És kinyitott remegve,
volt ereje, kedve, -
hiába rázta, cibálta a szél,
hiába ütött:
hiába ülte meg a szürke színű köd
és a fagy hiába permetezte.
Csak nőtt, csak nőtt tovább
a Hófehérke teste.

/Forrás: Cimbora 1924. febr./

Robert Burns: Egy százszorszéphez

melyet a költő 1786 áprilisában kiszántott


Te kicsike piros virágszál,
bizony, rossz órában fakadtál,
hogy így ekém alá jutottál,
s kitéptelek:
most már hiába gyógyítgatnám
kis testedet.

Mitől most szárad meghajolt,
jaj, nem a hű pacsirta volt,
szép hajnali látogatód,
ki felfelé
lendült rólad, úgy csattogott
a nap felé.

Hogy fútt, harapott a hideg szél,
be zord is volt, amikor születtél,
s te mily vidáman tekingettél
ide-oda,
védte törékeny száradat még
a földanya.

Bezzeg, a büszke díszvirágok
fában, falban védőt találnak!
Neked nem jutott se rög se támasz,
se kődarab,
ott nősz a tarlón, meg se látnak,
olyan magad.

Be igénytelen öltözéked!
Szirmaiddal a napot nézed,
csak tartod szelíd fejecskédet,
és úgy figyelsz:
lám, most az ekevas kitépett,
sárban heversz.

E vég vár az ártatlan lányra,
az árva, falusi virágra,
ki tört szívvel marad magára,
ha rászedik,
aztán veti a sors a sárba,
mint téged itt.

A költőt is ez a vég várja:
zúg életének óceánja,
fülel a bölcs tanok szavára,
s nem jegyzi meg,
aztán orkán, hab sújt reája,
és elsüllyed.

E vég a szenvedőnek vége,
kit megrokkant kínja, reménye,
s eljut a romlás peremére,
ártatlanul,
aztán nem vágyik, csak az égbe,
s a mélybe hull.

Ki könnyet ontasz e virágra,
rád is e vég vár nemsokára,
a Pusztulás ekevasára
kerülsz hamar:
aztán rád omlik a barázda
és eltakar.

/Ford.:Szabó Magda/