Fehér liliom

Gáspár Gyöngyi versei

Fanyar illatát a létnek, s kesernyét a halálnak
Isten az embernek a liliomba adta, az alkotásnak, magának.
Mit e rejtélyes szépség hordoz bimbajában
A kezdet, s a vég, a szent betűk a bibliában,
A tiszta születés, ahogy az élet lelket talál,
S, a fehér, szenvedéssel teli magányos halál
....………………………………………………………………
Hogy tűrheted Uram a nagy, sok gonoszságot,
Mik mérgezőn ölik meg a te szép világod?
Eredendően bűnnel születünk, igen,
De nem éget pusztítva árkot mindenkiben.
Tudom, egyformák vagyunk előtted mindnyájan,
Te minden emberedre mondod: az én nyájam.
Ha a szürke báránynál több a fekete,
Ugyanúgy nevezzük: Isten gyermeke.
Jó, igen, tudom, igaz, értem én,
De, hogy lehet, hogy alantas aljasság terén
A szándék csakúgy, mint a tett,
Bűnként a serpenyőben ugyanannyit vet,
S, mindegy, ha kevés és elenyész,
A bűntudat engem elemészt,
De miért nem emészti azt,
Ki gyilkot tervez és oszt, a gazt,
Ki, mit szent kezed nekünk adott,
A földbe vetett gyenge kis magot,
Mitől Te magad is reméltél csodát,
Hogy növekszik benned az éveken át,
S, lesz tán földi angyalod, ki másoknak ad erőt,
…Megölte… megszakadt szent terved, s idő előtt
Megtört a zsenge szár a bimbó alatt,
S, míg ő neki szánt keskeny útján haladt,
Ördögi terv, s erő pusztította el, galádul,
S, nem tapossa ösvényét tovább, mert egy bárányod elárult,
S, rejtőzik a valaha legszebb, de ármányos angyalod mögé,
Miután fehér, zsenge báránygödölyédet leölé.
Te látod őt jól, hiszem és tudom,
De mért hagyod bujkálni? Fel nem foghatom
Hogy egy hajszál sem eshetik le fejünkről nélküled,
S, mégis hogy történhetett, hogy egy kicsiny gyermeked
A Te szent akaratod ellenére
Kiszolgáltatva legyen az ördög hív kedvére?
Jól tudom, hogy a földi történelem
Hosszú évszázada alatt millió gyötrelem,
Igazságot nélkülöző kínszenvedés,
S, elhívásod nélküli fájdalmas temetés.
Volt, van, s még lesz is biztosan…
Vagyunk híveid Isten, s még leszünk is sokan,
De, hatalma van a gonosz angyalnak,
Kinek szíveinkbe maró karmai vagdalnak
Fekélyes, gennyes sebeket, s örökre,
Foglyai leszünk, ha szövetséget kötünk életünkre.
……………………………………………………………………..
Én, Te, Ő, mindenki, ki született e világnak
Meg is kell halnunk az örökkévalóságnak,
Hol számot adunk egykor mindenért…
Olyan kár azért a sok, s ezért az egy ártatlan gyermekért,
Kinek bűne még nem is volt talán,
A zord halálba küldte egy sarlatán.
Mondd Uram őt, mikor megáll ítélőszéked előtt,
Úgy bírálod, mint farkast, ki jó bárányod volt azelőtt,
Vagy, mint ki a gonoszság szolgája,
S, nem Urát, hanem felbujtó gazdáját szolgálja?!
És büntetése lesz majd ugyanakkora,
Mint, kinek bűne még a magkora
Előtt elfojtódott, s járt keskeny útaidon végig,
Mondd, mindkettőt egyazon mércével mérik?
………………………………………………………………………….
Nem lázadom! Tudom igéidből, hogy a bűn
Bennünk él, velünk van, soha meg nem szűn
Áthágni szent rendeléseidet Uram,
Te egyformán szeretsz, a jót a rosszal, így van,
A büntetés nem a mi dolgunk, s ítélkezni sem,
Mert nekünk is van bűnünk, ismerem
Szavaid a bibliából Istenem,
De kérdezlek, választ remélve másnak és nekem,
Valaha megismerteted velünk vagy velem,
Mért van földeden ennyi gyötrelem?
…………………………………………………………….
Szabad akarat? Jó. De hogy van ez? Hogy rendeled?
Magunknak, s egymásnak a rosszat engeded?
Mindez, mert nem kívánsz az első emberpár bűne óta
Vigyázni életünkre? Az a bizonyos régi bűn… a régi nóta?
Értem én. Bár nem szólsz, és nem küldesz jelet
Én még érzem és akarom biztos létedet,
Akkor is, ha elfordítod arcod, s elhúzod haragvón kezed,
Istenem, bocsáss meg, s engedd, hogy maradjunk Veled!