MEGHATÓ történetek:
‎1. A jel 
‎ 
Egy fiatalember egymagában ült az autóbuszon. Kitekintett az ablakon. Alig múlt húsz éves, ‎csinos, finom arcvonású fiú volt. 
Egy nő ült le a mellette lévő ülésre. Miután kicsit kedvesen elbeszélgettek a meleg tavaszias ‎időről, a fiú váratlanul így szólt: 
‎ 
‎- Két évig börtönben voltam. Ezen a héten szabadultam, éppen úton vagyok hazafelé. 
‎ 
Áradt a szó belőle, miközben mesélte, hogy egy szegény, de becsületes családban nőtt fel, és ‎az a bűntett, amit elkövetett mekkora szégyent és fájdalmat okozott szeretteinek, akiktől a 
két év alatt semmi hírt nem kapott. 
Tudta, hogy szülei túl szegények ahhoz, hogy vállalják az utat és meglátogassák őt a ‎börtönben, és azt is tudta, hogy túl tudattalannak érzik magukat ahhoz, hogy levelet írjanak ‎neki. 
Mivel választ nem kapott, ő a maga részéről nem írt nekik többet. 
‎ 
Szabadulása előtt három héttel tett egy utolsó, reménytelen próbálkozást, hogy kapcsolatba ‎lépjen velük. 
Bocsánatukért könyörgött, amiért csalódást okozott nekik. 
‎ 
Miután kiengedték, felszállt az első buszra, ami éppen a házuk előtt haladt el, ott ahol ‎felnevelkedett, és ahol még most is élnek szülei. 
‎ 
Szüleinek megírta, hogy megbocsátásuk jeléül egy jelet kér tőlük. 
Olyan jelet, amit jól lát az autóbuszból: ha még visszafogadnák őt, kössenek egy fehér ‎szalagot a kert almafájára. 
Ha ezt a jelet nem látja, nem száll le az autóbuszról, és örökre távozni fog életükből. 
‎ 
Az úti célhoz közeledve a fiút egyre nagyobb nyugtalanság töltötte el. 
‎ Nem mert az ablakon kinézni. Biztos volt benne, hogy az almafán nem fogja meglátni a ‎szalagot. 
Útitársa, végighallgatta történetét, majd udvariasan megkérte a fiút: 
‎ 
‎- Cseréljünk helyet. Majd én figyelek az ablakból. 
‎ 
Éppen csak néhány ház előtt haladt el az autóbusz, amikor a nő meglátta az almafát. 
‎ 
Könnyeivel küszködve, kedvesen megérintette a fiatalember vállát: 
‎ 
‎- Nézze! Nézze! Az egész fát szalagok borítják! 
‎ 
Állatokhoz hasonlítunk, amikor ölünk. Emberekhez hasonlítunk, amikor ítélünk. 
Istenhez hasonlítunk, amikor megbocsátunk!‎

Rímekkel így néz ki:‎ 
‎
Walter István

‎ A jel‎

Csak ült a sarokban a ballagó buszon 
nyugtalanul bámult a koszos ablakon 
Mellette egy asszony nézte szótlanul 
vajon miért rágja a körmét oly vadul?‎

Majd erőt vett rajta a kíváncsisága
Szépen rákérdezett a zavar okára: 
Mondja kedves fiam, mi az oka annak, 
hogy a szemeiben ilyen gondok vannak?‎

A fiatalember csendben elmesélte? 
az elmúlt két évét a börtönben élte. 
Olyat tett, amivel ezt kiérdemelte, 
de szülei előtt roppantul szégyellte.‎

Most már két év óta nem is látta őket, 
hozzá nem utaztak. Szegények, idősek. 
Levelet sem írtak, semmit nem üzentek. 
Attól félek nagyon, már nem is szeretnek.

Egy hete megírtam mikor szabadulok, 
hogyha megengedik, hozzájuk indulok. 
Ha visszafogadnak, adjanak egy jelet, 
amit majd a buszról biztos észreveszek.‎

Kicsi házuk előtt áll egy vén diófa, 
ha kellek, egy fehér szalag lógjon róla. 
Talán így érthető, amiért izgulok. 
Vajon meglátom-e a fehér szalagot?‎

Mert, ha nem látom ott nincs miért leszállnom,‎
Lehet, hogy örökre el kell tőlük válnom. 
Az asszony megkérte cseréljenek helyet, 
a fiú helyett ő figyeli a jelet.‎

A faluba érve messziről meglátta 
sok-sok fehér szalag van kötve a fára. 
Könnyezve fogta meg a fiúnak vállát. 
Most már megnyugodhat, mert szülei várják.‎

Nélküle biztosan ők lennének árvák, 
hiszen az egész fát szalagok borítják!