Ha fenyő lennék, szálegyenesen állnék a legmagasabb hegytetőn,
olyan büszkén mint harcviselt, győztes dalia.
Zöldellnék nagyidőben, mennydörgésben, zivatarban, ...
ha nehéz hó súlytana, nap ha szívna.
Sasfiókák s ölyvök százait nevelném az életre,
kísérve minden szárnycsapást a repülésig,
míg elég az erő bennük a magányos túlélésre.
Pengéikkel kimarva a gyengébb élet rendjét, teremtenének új rendet.
Lennék a legvastagabb törzsű s legerősebb gyökerű mind közül,
az anyaföld szívéig hatolnék,
onnan kapva az éltető, szabályos lüktetéseket.
Tűkoronám megannyi mohának, páfránynak, hifának s nimfának,
nyúlnak s rókának lenne óvó árnyék.
Tán még tündéreknek is.
A messzeségből is látna a vándor, oly magas lennék,
s hírből rég ismerne a nép s én a népet.
Ily magasból látnám ha becses, ha gyarló, s azt is,
hogy kertjében mint terem a zöldség és a bor,
mennyit nőtt esztendő alatt az ökör s a gyermek.
Oltalmaznám az elveszettet egy éjszakára bár, feküdne csak tövemre,
ha lába alatt futóhomok a tánc,
de beszéddel engem mégse illessen.
Fűznék össze legendák minden egyes fűszeres virágom.
S ha nagyságomban sérülnék mégis,
sebem is érték lenne néktek.

Ha szén lennék tudnám időm lejártát,
mégis bölcsen viselném gyémánt tegnapom.
Megérettem volna minden színekké,
feketévé mosna össze az idő.
Ha kezed s gúnyád mocskolnám is, csak azért lenne,
hogy becsüld a tisztát s a szeplőtelent.
Én volnék a fenyő, a sasmadár s a vándor.
Utam végeztével, utolsó leheletem nektek adnám,
és az oly forró lenne, akár jóságos pokol,
s melegítene mindent mi befogadná,
tányér levest az éhezőnek, didergő gyermekkezet, ázott verebet,
mozdonyt annak akit várnak valahol,
betonfalat ha te vagy a másik oldalon,
te, fagyhaláltól rettegve didergő, apró, üveges lélek.
Amit én mesélnék azt ti ámulva hallgatnátok,
de éltem vörös síromba vinném.
Mást nem mondanék, pislákolva, elaluva halnék csendesen.
De ti emberek, ne oltsátok hanem őrizzétek meg,
őrizzétek meg tüzem!

Ha pad lennék...
Miért lennék mégis pad? Elfáradtál. Jöjj, ülj le.
Elmesélem.