Szorosabbra húzzuk magunkon a kiskabátot, sálat-sapkát kötünk, és bár didereg a járda a lábunk alatt, mégis mosolyogva tűrjük, hogy arcunkra lehelje reggelente páráját a dér. Kabátunk ujjába belekapaszkodik a szél. Megérint ujjával lassan a december, és hátba kopogtat. A levegő megtelik valami különös, megfoghatatlan remegéssel, van benne valami, valami sejtelmes várakozás. Talán mindez a vanília és fahéjillattól van?

Ádvent! És csend, várakozás, letisztulás, befelé figyelés, magunkba fordulás. Az éjszakák hosszabbodásában és a nappalok rövidülésében van valami különös varázs: megnyugvás. El lehet bújni, és csak úgy bevackolni magunkat a szoba jótékony csendjébe. A hétköznapok rohanásából akár egy könyvbe, vagy egy szép zenébe menekülve, abban találni meg a feloldozást. Vagy csak némán, csendben nézni a gyertyaláng szédült táncát a levegőben. Hosszú sétát tenni hazafelé, mert sehová sem kell sietni, s közben rendezni a gondolatainkat. Forró teát, csokit, puncsot inni a karácsonyi vásárban a kedvessel, férjjel, barátnővel. Korcsolyázni hétvégén, a jégpályán. Koncertre menni este. Nem kell a tévé „harsány zaja”, sokkal inkább a csendes beszélgetés családi körben, barátokkal.

Az adventi koszorú négy gyertyája arra vár, hogy meggyújtsuk lassan, mindegyikkel egyre közelebb kerülve az ünnephez. Még nem áll a karácsonyfa, még odébb az ünnep, de a várakozás már elkezdődött. A megtisztulás, az elcsendesülés ideje, belül.
A hétköznapok apró csodái vezetnek el az ünnep misztikumához. A hétköznapok, amelyek épp olyan szépek, és megrendítőek tudnak lenni, mint az ünnepek. A várakozás ideje van mégis. Nyitott szívvel, és Isten kezét fogva várni a csodát. Azt hiszem, a várakozás egyetlen perce sem elvesztetett idő. Sőt, ezek a legszebbek.

Jól várakozni – azt kell megtanulni. Minden nap, minden percében jól várni, és figyelni! Mert csodák ólálkodnak körülöttünk.

Advent idején különösen.

Wolner Annamária  2011.12.1. 6:40