107 éve született Wass Albert ...

 

Gróf szentegyedi és cegei Wass Albert

(Válaszút, 1908. január 8. Astor, Florida, 1998. február 17.)

 

Erdélyi magyar író és költő.

 

 

 

Wass Albert a trianoni magyarság nagy nemzedékének nagy személyisége, nagy idők koronatanúja.

 

Családjáról, ifjúságáról. politikai és irodalmi nézeteiről a Wikipédiában olvasható részletes beszámoló (Wass Albert, Wikipédia).

 

 

Számára az irodalmi sikert az 1934-ben megjelent A farkasverem című regénye hozta meg, aminek köszönhetően Baumgarten-díjban részesült (ezt a díjat 1940-ben is megkapta) és több irodalmi társaság is tagjává fogadta. Molter Károly az 1941-ben megjelent Erdélyi elbeszélők című antológiában így méltatta:

 

„Természetérzéke, tájmegidéző képessége csodálatos. Művei szélesen hömpölygő, robbanó erejű, nagyvonalú alkotások. A fiatal erdélyi prózaírók közül kiválik egyéni hangjával, látásmódjával; izgalmas történetei úgy áradnak belénk, mint egy forró vérhullám.” 

 

Irodalmi munkásságának kritikai feldolgozása ma is folyik. Népszerűsége az 1990-es évek végétől az erdélyi mellett a magyarországi olvasóközönség körében is folyamatosan növekszik. 2005-ben A Nagy Könyv című magyarországi felmérésben az egyik legkedveltebb magyar írónak bizonyult: A funtineli boszorkány című művét az olvasók a legnépszerűbb 12 magyar regény közé választották, az 50 legnépszerűbb magyar regény között pedig további két műve is szerepel:  az Adjátok vissza a hegyeimet! és a Kard és kasza.

 

Művei: 

Regények, novellák, elbeszélések

1934 Farkasverem

1940 Csaba

1940 Mire a fák megnőnek

1940 Jönnek!

1941 A titokzatos őzbak (novellák)

1941 Csalódás (Az ÜNNEP 1941. augusztus 15-ei számában)

1943 A kastély árnyékában

1943 Egyedül a világ ellen

1943 Vérben és viharban

1944 Tavaszi szél és más színművek

1945 Valaki tévedett (novellák 1945-49-ből)

1945 A költő és a macska (elbeszélések)

1947 A rézkígyó

1947 Erdők könyve

1947 Te és a világ: tanítások - útravalóul

1947 A láthatatlan lobogó: versek

1948 Százéves dal az ismeretlen bujdosóról: versek

1949 Zsoltár és trombitaszó – Örökösök (novellák, karcolatok, levelek – posztumusz kisregény 1949-ből)

1949 Adjátok vissza a hegyeimet!

1950 Ember az országút szélén

1951 Tizenhárom almafa

1952 Elvész a nyom

1957 Az Antikrisztus és a pásztorok

1959 A funtineli boszorkány

„ Isten székeOtt áll az Istenszéke magosan a Maros fölött. Egyik oldalán a sokágú Galonya, másik oldalán a Bisztra-patak, s mögötte a Kelemen csúcsai. Persze, ma már ott sem olyan a világ, mint akkor volt, midőn az Isten pihenni leült volt a hegyek közé. ”

– Wass Albert: A Funtineli boszorkány (regényrészlet)

1964 Átoksori kísértetek

1965 Elvásik a veres csillag

Az Elvásik a veres csillag előadása Pilisszántón - 2006. július 22-én

1967 Magukrahagyottak

1974 Kard és kasza

1975 Magyar örökségünk (Tanulmányok, hátrahagyott novellák, írások, interjúk)

1978 Halálos köd Holtember partján

1985 Hagyaték

1989 A költő és a macska (kiadatlan novellák)

Eliza (angolul íródott)

Igazságot Erdélynek!

Józan magyar szemmel I-II. (publicisztikák)

Karácsonyi üzenetek – A temető megindul

Magyar pólus (Újabban fölkutatott versek, novellák, tárcák, közéleti írások, interjúk és levelek)

Népirtás Erdélyben

Hűség bilincsében

Hanky tanár úr

Se szentek, se hősök

A szikla alatti férfi

A sólyom hangja

Csillag az éjszakában

Black Hammock

Magyar Számadás

Nem nyugaton kel fel a nap

Voltam

Patkányok honfoglalása

 

Versek, mesék

1927 Virágtemetés (vers)

1942 Tavak könyve (mese)

Tókirály és szile (Tavak könyve mesesorozat 1.)

A bölcs bölömbika (Tavak könyve mesesorozat 2.)

Évszakok teremtése (Tavak könyve mesesorozat 2.)

Csupafej, a jégmadár (Tavak könyve mesesorozat 4.)

Csámpás, a kis ruca (Tavak könyve mesesorozat 5.)

1946 Erdők könyve (mese)

Mese az erdőről (Erdők könyve sorozat 1.)

Bulámbuk (Erdők könyve sorozat 2.)

A vén gombacsináló (Erdők könyve sorozat 3.)

Éjjeli pávaszem (Erdők könyve sorozat 4.)

A kis szürke nyúl (Erdők könyve sorozat 5.)

A mátyás és az őz meséje (Erdők könyve sorozat 6.)

1971 Válogatott magyar mondák és népmesék

A hunok útra kelnek (Hun mondák könyve sorozat 1.)

Isten kardja (Hun mondák könyve sorozat 2.)

Emese álma (Magyar mondák könyve sorozat 1.)

Vérszerződés (Magyar mondák könyve sorozat 2.)

Szerencsés Pista (Válogatott magyar népmesék sorozat 1.)

A zenélő ezüst kecske (Válogatott magyar népmesék sorozat 2.)

A legkisebbik királyfi és a táltos paripa (Magyar népmesék sorozat 3.)

A zöldszakállú király fia (Magyar népmesék sorozat 4.)

Okos Kata (Magyar népmesék sorozat 5.)

A hét holló (Magyar népmesék sorozat 6.)

A repülő kastély

 

https://www.youtube.com/watch?v=WFdtN4WycKA&feature=related

 

 

Néhány szép vers : 

 

 

Őszi dal 

 

Elmentek már a madarak, a fecskék,

csak mi maradtunk itt: én és az ősz.

Szép álmomat a lelkemből kilesték,

csapongó vágyaim: hogy visszajössz.

De elmentél. Veled a nyár, az álmok,

csak szél süvölt és halál bolyong a berken.

A hervadásban elmerülve állok,

és fáj az ősz, a bánatom, a lelkem.

Neked nagyon hideg volt itt az élet,

nem jött bíborral már az alkonyat,

s megsemmisült sok délibáb-reményed

csillagtalan, nagy éjszakák alatt.

De érzem már: te vagy lelkemnek minden,

s nem kérek tőled semmi, semmi mást:

csak jer vissza; s én rózsákkal behintem

-körülötted az őszi hervadást.

 

Tél

Templomi csöndben, 

Éjjeli ködben 

Aszkéta-ágat zörrent a szél, 

Valahol messze, 

Csillag szemekre 

Szürke ködfátylat borít a Tél. 

Túl a tetőkön, 

Dárdás fenyőkön: 

Zöld diadémon, pára lebeg, 

Sűrű vadonban 

Halkan, titokban, 

Fenyő-óriások könnye pereg... 

Néma a szikla, 

Kristály patakja, 

Jeges páncélban tompán zubog, 

Mogorva ormon 

Nincs rhododendron, 

Csak sötét árnyak: Tantalusok. 

Mélyen a völgyben, 

Fűzfa berekben, 

Néha, titokban zörren a szél, 

S fent a magasban 

Pára alakban 

Halkan suhanó szellem: a Tél. 

 

Sóhaj

Én Istenem, az idő hogy szalad!

Ma még vagyunk, holnap már nem leszünk,

múlt és emlék: minden elmarad.

Nyomunkat rendre belepi

rőt lombjával az őszi szél.

S hogy kik voltunk:

maholnap az sem tudja,

aki rólunk beszél.

Zölden remeg a nyírfa lombja,

abajor erdőn szellő támad.

Lőpor-szagú ködök lepik

a jövendőt és a hazámat.

Fehér itt is a nyírfa kérge,

pillangó jár a gyöngyvirághoz.

S mégis: minden virágharanggal,

illattal, színnel, fénnyel, hanggal

a régi erdő húz magához.

Bajor erdőkön vándorok haladnak.

A bánathoz már egynek sincs szava.

De sóhajaik ég felé röpülnek,

kendőnyi kis fehér felhőkké gyűlnek

s jó szél szárnyán elszállnak haza.

 

 

Üzenet haza

Üzenem az otthoni hegyeknek:

a csillagok járása változó.

És törvényei vannak a szeleknek,

esőnek, hónak, fellegeknek

és nincsen ború, örökkévaló.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a földnek: csak teremjen,

ha sáska rágja is le a vetést.

Ha vakond túrja is a gyökeret.

A világ fölött őrködik a Rend

s nem vész magja a nemes gabonának,

de híre sem lesz egykor a csalánnak;

az idő lemarja a gyomokat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem az erdőnek: ne féljen,

ha csattog is a baltások hada.

Mert erősebb a baltánál a fa

s a vérző csonkból virradó tavaszra

új erdő sarjad győzedelmesen.

S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda

a gyilkos vasat rég felfalta már

s a sújtó kéz is szent jóvátétellel

hasznos anyaggá vált a föld alatt...

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

ha egyenlővé teszik is a földdel,

nemzedékek őrváltásain

jönnek majd újra boldog építők

és kiássák a fundamentumot

s az erkölcs ősi, hófehér kövére

emelnek falat, tetőt, templomot.

Jön ezer új Kőmíves Kelemen,

ki nem hamuval és nem embervérrel

köti meg a békesség falát,

de szenteltvízzel és búzakenyérrel

és épít régi kőből új hazát.

Üzenem a háznak, mely fölnevelt:

a fundamentom Istentől való

és Istentől való az akarat,

mely újra építi a falakat.

A víz szalad, a kő marad,

a kő marad.

És üzenem a volt barátaimnak,

kik megtagadják ma a nevemet:

ha fordul egyet újra a kerék,

én akkor is a barátjok leszek

és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.

Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk

és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:

a víz szalad, de a kő marad,

a kő marad.

És üzenem mindenkinek,

testvérnek, rokonnak, idegennek,

gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,

annak, akit a fájás űz és annak,

kinek kezéhez vércseppek tapadnak:

vigyázzatok és imádkozzatok!

Valahol fönt a magos ég alatt

mozdulnak már lassan a csillagok

s a víz szalad és csak a kő marad,

a kő marad.

Maradnak az igazak és a jók.

A tiszták és békességesek.

Erdők, hegyek, tanok és emberek.

Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!

Likasszák már az égben fönt a rostát

s a csillagok tengelyét olajozzák

szorgalmas angyalok.

És lészen csillagfordulás megint

és miként hirdeti a Biblia:

megméretik az embernek fia

s ki mint vetett, azonképpen arat.

Mert elfut a víz és csak a kő marad,

de a kő marad.

Mert nagyon szeretlek

Könnycsepp a szempilládon este:

én vagyok.

És én vagyok az a kíváncsi csillag,

mely rád kacsingat

és rád ragyog.

A csók, a csókod, az is én vagyok.

Végigálmodom az álmodat,

ölelésedben én epedek el,

csak én tudom minden kis titkodat.

A kulcs vagyok,

mely szíved rejtett zárjait kinyitja,

s a nyíl vagyok, amely sivítva

holttá sebzi vágyad madarát.

A dal vagyok, mely belőled zokog

holt mámorok tört ívén át az éjbe:

s én vagyok az a sápadtság, amit

éjfél után, ha bálból jössz haza,

rád lehel a sarki lámpa fénye.

 

 

Igazgyöngyök 

Egyszer régen, mikor még nem volt bánat, 

S a kék vizekben tündökölt a hold, 

Tündér leány állott a tenger partján, 

S a hab lágyan, szerelmesen dalolt... 

De egy este... messze észak felől

 Orkán hadával érkezett a tél,

 A tündér sírt és fényes könnyeit 

Zúgó tengerbe hullatta a szél... 

Aztán elment... a tenger várta, várta, 

És fodros habja többé nem dalolt.

 Ködös, borongós, néma éjszakákon

 Sötét vizén nem tündökölt a hold...

S a mélybe hallott tündér könnyekből 

Lettek a fényes igazgyöngy szemek... 

A gyöngyhalász néha megtalálja 

A mélybe rejtett tündér-könnyeket...

 Én is ilyen gyöngyhalász vagyok,

 És verseim az igazgyöngyszemek...

 Egyszer lelkembe zokogott egy tündér 

S azóta néha gyöngyszemet lelek...

 

Talán 

Talán egy könyvben vagyok egy betű.

Talán egy szó.

Talán egy költemény.

Mit tudom én.

Csak azt tudom,

hogy nagyon szomorú lehet az a mondat,

mit kiolvas belőlem valaki,

ha letette a tollat.

 

 

Mindent újra kezdünk

Nem vetted észre?

Naponta mindent újra kezdünk.

Újra mosdunk, újra

borotválkozunk, újra fésülködünk, újra öltözünk.

Újra megfőzzük az ételünket.

Újra elmegyünk ide vagy oda.

Újra dolgozunk, újra vesződünk, újra

bosszankodunk, újra örvendünk, újra hazatérünk, újra lefekszünk.

És ez így megy

folyton, folyton.

Nem is lehet másként.

A nap reggel újra felkel és este újra lemegy.

Újra jön a

szél, újra szállanak a felhők, újra esik az eső, újra kiderül az ég.

Újra, mindig újra.

A természet örök rendje ez és mi kötve vagyunk a természethez, mint a növények,

vagy mint az állatok.

A fák levelei tavasszal újra kihajtanak és ősszel újra lehullanak.

A virágok

újra kinyitnak és újra elhervadnak.

Újra jön a tavasz, újra jön a nyár, újra jön ősz és

újra jön tél.

És Te természetesen azt mondod erre, hogy nem is lehetne másként,

mert így van ez jól.

Miért vagy úgy kétségbeesve tehát,

hogy újra elölről kell

elkezdd az életedet?

Minden vagyonodat elvesztetted.

A virágok is elvesztették színpompás

ékszereiket, csak puszta gyökerük maradt meg a föld alatt.

Azért ne hidd, hogy

most már többé sohasem fognak virágozni.

Életed, megszokott munkád kerete szertehullott.

Itt állasz puszta kézzel,

egyetlen szál ruhával és nem tudod, mihez kezdhetnél, mert ilyesmi még nem

történt Veled.

Nézd a költöző madarakat.

Fáradt csapatokban most térnek meg tengeren

túlról.

Semmijük sincs, igazán semmijük.

Csak az a két kis fáradt szárnyuk.

Szinte

ájultan hullanak alá pihenni a bokrok közé.

De holnap reggel, ha felkélsz a nappal és kijössz ide, hogy megkeressed őket:

vidám füttyüket messziről hallhatod már.

Fürgén szökdelnek az ágak között,

hernyót keresnek és száraz mohát a fészekrakáshoz.

Figyelheted, milyen vidáman

hordozzák csőrükben a vékony gallyakat s fonnak belőle nótaszó mellett új otthont

fiaiknak.

Amiért ember vagy, azért tanulhatsz még sokat a madaraktól.

 

 

 Hontalan vagyok

Hontalan vagyok,

mert vallom,hogy a gondolat szabad,

mert hazám ott van a Kárpátok alatt

és népem a magyar.

hontalan vagyok,

mert hirdetem,hogy testvér minden ember,

s hogy egymásra kell leljen végre egyszer

mindenki,aki jót akar.

Hontalan vagyok,

mert hiszek jóban ,igazban,szépben.

Minden vallásban és minden népben

és Istenben,kié a diadal.

Hontalan vagyok,

de vallom rendületlenül,hogy Ő az út s az élet,

és maradok ez úton ,míg csak élek,

töretlen hittel EMBER és MAGYAR.  

 

 

 Megnémultam

Megnémultam... elszakadt a húr,

Nem szólal lantom többé senkinek.

A tölgy-rengeteg hulló sátorában

A természettel együtt temetek...

Lelkem szikláin meghalt az echó,

Elhallgattak a harsogó habok,

Lombok között már nem susog a szellő

s a zord hegyekről eltűnt a titok...

Hiába küldi sírva vagy nevetve

Halk csobogását egy messzi patak,

Többé nem láttok könnyet a szememben,

A kék havasról több dal nem fakad...

Megnémultam... elszakadt a húr

Nem szólal lantom többé senkinek

Hanem ott bent, lelkem sziklái közt

Halkan zúgnak tovább a vadvizek..

 

 

 

 

 

 

 

Szeretettel...Mindenkinek...

 

Emlékezésül...