FÁRADTSÁG

Késő van.

Lehulló ruháid átlépve

Fáradt tested megpihen,

Az álmok kertjében.

Még nem alszol, szobád tompa csendje

Rátapadt a falakra,

Az izzadt mennyezetre.

Susog a diófa az udvaron,

Megreccsen az ablakkeret,

S halkan kopognak az esőcseppek,

Kopogják, hogy elrohantak az évek.

Pihen veled a szobád, s az óra halk kattogása.

A szíved mélyén a múltad feltárja.

Ujjaid billentyűként megmozdulnak,

Fáradtak, hunyd le hát szemed takaróját,

Feledd tested zsibbadását.

Itt a húsvét, eljött végre,

A szép lányok örömére.
Mert a lányok szép virágok,
Illatos víz illik rájok.
Kit húsvétkor nem locsolnak,
Hervadt virág lesz már holnap.
Ne fuss el hát, szép virágom,
Locsolásért csók jár, három!

Húsvét van, odakinn

Mosolyog az ég is,
Adjanak egy ezrest,
mosolygok majd én is!

Ebben a ház udvarában szép kis bimbó nő.

Nevelje majd szépre, jóra a jó Teremtő!
Vizet hoztam a tövére, szálljon áldás a fejére,
Istentől azt kérem,
piros tojás a bérem!

Fekete blues

Hömpölyögve gyűlik a kék homály
 agyamban lüktet,a fekete blues,
 s előttem tömérdek üres pohár,
 a whisky gőze fejemben kigyúl
 s italom mélyén kutatlak vadul.

 Magányos bluest nyomatta a banda,
 háromnegyedeket játszott a gitár,
 köreimet nem hagyom soha abba,
 nélküled fénytelen lett a világ,
 s lelkem feketében,magányos sivár.

 Szétmállottak napjaim,a jelen kopár,
 s arany bourbon-ben lúgozom agyam,
 és szivar füstben izzik az aurám,
 lelkem nyüszít,gyűlölöm magam,
  suttogva majd elenyészik szavam.

ŐSSZEL

– Anyám emlékére –

 1

Ködök húznak a völgyből felfele,

nyirkos az ág és nedves a föld, –

a cinkék is húzódnak befele,

környékünk már téli képet ölt.

2

Ködök fedik az emléktájakat.

Mondtam: Charon ógörögül ért, –

Mondtad: tanultad még e szavakat –

... s a ladik már a túlsó parthoz ért...

3

Tudom: tavasz lesz még nem is egyszer,

és nekem is lett már unokám, –

Te múlt vagy már, mint annyi százezer,

...

NEMZEDÉKEK

Negyvenegyéves ma lett volna,

s ma nyolc éve, hogy már halott…

(N. Kosáry Judit: Ma éjszaka)

… látod édes

szépen készültünk a vetéshez.

S most nem látod, hogy nő és érik…

(N. Kosáry Judit: Hűség, örökre)

Harmincöt éve azt hittem, él,

nem sodorta el a vad tél.

Tizenöt éve tudtam, halott,

de a fiam már megfogamzott.

S negyvenegy évesen már látom,

hogy milyen lesz a folytatásom,

mert néha, ha vízióm támad:

fiamban látom meg apámat.

Ó, hova lettetek régi vasárnapok?

Évek fala mögött semmivé váltatok... 

... Pedig még emlékszem, oly szép volt és oly jó,

amikor kék fénnyel csillogott kint a hó. 

Emlékszem még arra, ha az ablak alatt

egy-egy csengős szánkó csilingelve haladt, 

és utána nézni ablakhoz futottunk,

Akkor nem is tudtuk, hogy boldogok voltunk... 

... Most, mint ellentéte egy múlt nemzedéknek,

a vidékre, s nem a város felé nézek. 

Talán csak emlékszem.

Talpra magyar, hí a haza!
Itt az idő, most vagy soha!
Rabok legyünk vagy szabadok?
Ez a kérdés, válasszatok!
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Rabok voltunk mostanáig,
Kárhozottak ősapáink,
Kik szabadon éltek-haltak,
Szolgaföldben nem nyughatnak.
A magyarok istenére
Esküszünk,
Esküszünk, hogy rabok tovább
Nem leszünk!

Sehonnai bitang ember,
Ki most, ha kell, halni nem mer,
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete.

Téli szellők fújjatok, csak
játszatok a hajamon.
Olvassz havat, melengető
márciusi szép napom.

Fagyos folyó megáradjon,
vessen bimbót minden ág,
Szebb a somfa gyenge szirma,
mint a szürke jégvirág.

Március van, március van.
Ember s állat érzi már,
dong a kaptár, szárnyat rezget
százezernyi kismadár.

Jó volna a nagykabátot
félredobni, s könnyeden
játszani és birkózni a
városvégi zöld gyepen.

Valentíni álom