Te és Én.

Én vagy a kezdet,én vagyok a vég
A fekete is én vagyok,de olykor fehér,
Emléked s felejtésed is én vagyok,
Ördögöd és egyben az angyalod.

Én vagyok a barát s én az ellenég,
Rokonod vagyok,bár nem köt minket vér,
Éjjeled szintén s egyben a nappalod,
A sötétségben fénylek, ha akarod.

Én vagyok a jobb,mely veled kezet fog,
Ellenfeled vagyok s a bal horog,
Szerény vagyok szürke,alkalmazkodó,
Ám én vagyok a ripacs s mindent eltipró.

Én vagyok te s te vagy az én felem,
Mindenek vagyunk,mit elbír a képzelet,
Heterók is lehetünk és hermafroditák,
Könyörtelen stricik s útszéli kurvák.

Választ keresve.

A hajnal kérlelhetetlenül közeleg,
Mások alszanak,én egyre töprengek
Azon,min sokan csak úgy átsiklanak,
Mondván kit érdekel,az élet egy pillanat.
Hogy miért fogy lángja,ki még élni akar,
Némán szenved,de nem adja fel hamar,
Bár hangtalan sikolyt küld szerte szét,
Ám süketek a fülek s hozzá béna a kéz.

Van olyan,ki keresi szüntelen élete párját,
De mindig mellékvágányok sora vár rá,
Ha teste olykor mégis kielégülést talál,
Lelke egyedül van,mint sziklán a virág.

EMBER:

Testem ronggyá szakadt, vágyam Feléd emel!
Gyarló ember mivoltom Téged megérdemel?

ISTEN:
Az Élet küldetés, bátor Kalandorom!
Hogy’ teljesítetted, firtatni nincs okom.
Csiszolt kristály-valódnál nincs értékesebb:
általad gazdagabb s hatalmasabb az EGY.

EMBER:
Leéltem éveim Téged félve, vakon,
gyötrelmeim Neked alázattal adom…

ISTEN:

Nem kértem szenvedést, mi fájt, Te vetted el,
földi világodban Magad rendelkezel!

Örökké.!

Játszottak a fények a szobámnak falán,
az ezüst vándor,megint benézett rám,
gondolhatta, el ment a maradék eszem,
megint üres keresztemmel beszélgetek.
Gyertyáim fénye glóriát húzott köré,
erre az árnyak kushadtak össze felé.

A nehéz tölgy asztalomon bor s két pohár,
mert nem vízió, a loboncos én előttem állt.
Igazított a ferde üres kereszten egy kicsit,
felálltam s illően helyet mutattam én neki,
hisz még is csak, az Úr egyetlen gyermeke ö,
neve legyen most és örökre tündöklő.

Emlék.

 A napnak szóltam,sugarával simítson,
a szellőt küldtem cirógassa arcod,
rigónak üzentem,fütyülje dalodat,
ágyad már hideg,te sehol sem vagy.

Szavaim koppannak,mint kavics a kövön,
lelkem csapong riadtan ide oda,
ajkam mormolja halkan a neved,
de szemem hiába kutat tégedet.

Nyomaid kémlelem a sétány kövén,
széthajtom a füzek titkos fátylát,
illatod foszlányát keresem a légben,
de nem vagy,csak az emlékeimben.

Őrzöm a párnát,melyen fejed pihent,
a csészéd árván az asztalon áll még,
tükröm öleli arcod kedves nyomatát,
csak te jársz tőlem oly messze már.

A háború kutyái.

 A háború kutyái nyüszítenek,
pofájuk habos,szemük véreres,
nyakukon égnek áll a szőr,
várják a parancsot,: ölj.!
A háború kutyái kegyetlenek,
nyakörvük vértől szennyezett,
lételemük csak a halál,
szájuk tollas,s ki lóg egy olajág.

A földet elborítja a nyomor,
ki tegnap éhezett,ma sem lakik jól,
hol vértől iszamos a virágos rét,
ott a békét hírből sem ismerik rég.
Ahol a szántóföldön akna terem,
s elmúlás bűze leng a házak felett,
a madár hangját nem hallani,
ott a hit,szeretet nem segít!

A vén cigány.

Nem szól a dal
nincs már a vén cigány,
néma a húr
pohara pókhálósan áll,
nem búcsúzott
csak lassan hazament,
kezét kulcsolta
s halkan imát rebegett.

Sóhaj volt csupán
álmában hívta őt az Úr,
hegedűjét fogta
attól meg nem szabadult,
jót tett mindig
ő muzsikával gyógyított,
emléke kísért
a Badacsonyi partokon.

Nem szól a dal
néma a Balatoni éjszaka,
nem hallgatja őt
a vendégek népes hada,
de lelkükben
vízhangzik a nyár,
hallani vélik hegedűje szavát!

Vér, veríték s könnyek.

 Minden vörös volt,hogy jöttél,
szoptál s feküdtél anyád verítékén,
már várta,hogy érezze testedet,
nézett s könnyes lett szeme.

Véres volt lábad mikor elestél,
ránéztél és kivert a veríték,
először láttad rubint cseppjeid,
könnyáztatta első sebeid.

A körmöstől vér serkent ujjadon,
a tudásért veríték a jutalom,
igazságtalannak tartottad ezt,
könnyed nyelted csendesen.

A téren,az első ütés orrodon ült,
véredet egy lányért adtad vitézül,
küzdöttél s verítéked fröccsent,
könnyed lelked áztatta csendben.

Te légy.

Légy te a napom
ontsd fényed rám,
cirógasd arcom
ha csüggedni látsz,
szárítsd könnyem
ha túlcsordul a múlt,
ha a hullám összecsap
és nem látszik kiút.

Te légy a lágy szellő
mely mindig hűt,
homlokom simítja
ha ránca gyűl,
csacsog fülembe
mint a patak,
körbe táncol
akár a nap.

Légy te az éjszaka
mely csak az enyém,
puhán átölel
miként a fény,
magába fogad
s el andalít,
álmom őrzi
és megrészegít.

Te légy a hajnal
kimosolyog rám,
felnyitja szemem
és csókolja szám,
a rossz álmot
te űzöd el,
téged lássalak
ha nyitom szemem.

Ló és lovasa.

Az arabs sörénye szállt a szélben,
selyemsálként takarva lovasát,
oldódtak a kora hajnali fényben,
olybá tűntek, mint a délibáb.
Szárnyak nélkül suhantak a réten,
mint kentaur,egy ló és ember,
harmónia leng kettejük lényében,
mögöttük hódolt a virág tenger.

A borókánál lassul a mén lendülete,
lovasa lesiklik kecsesen oldalán,
kócos fejét lágyan a lófejéhez hajtja,
hallgatnak,de értik egymás szavát.
Az arabs oldalára dőlt,a selyem fűre,
vánkosnak kínálta pompás testét,
a szeretet könnyei peregtek fűzve,
ők érezték,látták a fény jöttét.

Vihar.

Rojtosak a piszkos felhők,
Némelyik súrolja a fákat,
Hallik már hangja a szélnek,
Se híre,se hamva madárnak.

Nyögnek keservesen a tölgyek
De feszülnek,dacosan ellen állnak,
Koronájuk végítélet táncot jár,
Gyökerük kapaszkodik,nem hátrálnak.

Bömböl,sikolt az isten haragja,
Félhomály üli meg a vacogó tájat,
Megnyílnak a vészterhes felhők,
Könnyítenek magukon s odébb állnak.

Ám hólyagjuk még tele,ömlik az eső,
Sebes patakokban zúdul a víz lefelé,
Kékes villám cikázik át a fekete égen,
Hangja a sűrű messzeségben elalél.

                       Kértem.

A sötétben féltem
S kezedet kértem,
Az árnyakközt hagytál engemet,
Nevettél rajtam,
Hagytál a bajban,
De én megbocsájtok teneked!

Napok óta nem ettem,
S kenyeredre meredtem,
Sajnálod mondtad,és nem adtál nekem.
A morzsákat szedted,
S a szádba tetted,
Én értem,és megbocsájtok neked!

Mikor szomjas voltam,
És neked szóltam,
A folyóra mutattál s mondtad,igyál.
Örvényeket láttam,
S nyeltem a nyálam,
Én megbocsájtom,nem a te hibád.

A vén porta.

Öreg fák ölelik körbe a vén házat,
Rajta a zsupp már foszlik,mint az idő,
A lomkoronák óvón adják az árnyat,
S a színek tobzódnak így nyár időn.

Gerinchajlító a vén szuvas szemöldökfa,
Mellette kis vaksi,ablakszem hunyorog,
Mint idő a kezekben,mállik a vakolatja,
S az eresz alatt bágyadt szél mocorog.

Emitt töttyed a nád,gúlákba rakva,
Régen friss volt,ropogós zsidejnek való,
Ma, az enyészet csámcsog csak rajta,
Lassan már gyújtósnak sem lesz az jó.

Szeretném látni.

Szeretném egyszer látni ébredésed,
Mikor a hajnalnyitja szép szemét,
Hallgatni gyorsuló lélegzésed
S látni arcodra költözni a fényt.

Ahogy fejed fölé emeled kezed
És megfeszülnek lágyan melleid,
Bimbóid hetykén felmerednek,
Mint rohamozó dárdák hegyei.

Érezni illatod,mely korbácsolja vérem,
S beleremegek,akár egy harcimén,
Kezemben lüktetni szívverésed,
És tapintani kebled puha melegét.

Ajkammal oltani örök szomjúságod,
S viszonzásul,te oltanád enyém,
Pilláid mögött látni sóvárgásod
Hallani hangod,jöjj jöjj felém.

...Ajándék..

El sem képzelheted,
hogy hajnalban milyen mesés,
mikor álomittasan
rám nyitja két kék szemét,
el sem hiszed loptuk,
loptuk akkor azokat a perceket,
a forró nyárban tavasz,
tavasz suhintotta meg őszfejem.

El sem képzelheted,
hogy hamvas teste milyen szép,
nekem adta magát,
lelke olyan tiszta volt mint a fény.
El sem hiszed ajándék,
ajándék volt az a röpke szerelem,
lelkem nyüszít most is,
s jégcsapok szúrják a szememet.

Neonéj.

A neonéjszakák éle
zsigeredbe váj,
fekete vastag sikoly,
a dobhártyádba vág.
Szagtalan petyhüdt
virág kelleti magát,
rojtos bibéjéért
cserébe, utazást vár.

Sörszagú lámpaoszlopok
ferde vigyázzban állnak,
puhán beletámaszkodnak
a kétes, sűrű éjszakába.
Silbakol a hold unottan,
s betakarja magát,
neonférgek mozdulnak,
élet s pénz gazdára vár.

Neonfények érlelik a mocskot,
a fehér itt szinte idegen,
lelketlenek az arcok,
ez más közeg s más emberek.

Ötven+ hat.

A sarkon befordultam
és szembe jött magam,
ő már elmúlt ötvenhat,
a halántéka igen havas,
én bambán néztem őt,
s mellettem elhaladt,
tétován arrébb léptem,
szavam is elakadt.

A sarkon befordultam
és láttam ifjonc énem,
haja vállát verdeste,
szájában cigaretta égett.
Még bohém volt, szilaj
bikaként rám nézett,
de elkapta tekintetét,
egy nő tűnt fel látókörében.

Peregnek köveim, mögöttem rendeződnek,
mik előttem vannak, a térben kergetőznek.

Még az út.

Lábamban az út, lelkemben az időpora,
még nem tudom, hol ér majd az éjszaka,
illatos pajtában, vagy szagos vánkoson,
az éj fenségében, talán nővel a vállamon.

A reggel mindig eljön, soha nem volt rossz,
ahogy felébredek, az Úrnak ezért hálát adok.
Mosolygok ha megint esik s nevetek ha fúj,
még eleddig helyén maradt, megvárt az út.

Én mindig megyek,
de a kavicsok állnak,
fejem nem le szegem,
az útjaim megvárnak.

Ezüstben bíbor.

Ezüst volt a rét
s körötte ragadós a homály,
éreztem ez a vég,
fogaid felsebezték mohón a szám.
Kezed nyúlt kért még,
s magával ragadott a vágy,
szemedben izzott a fény,
és te lettél az édes búcsúpohár.

Ezüstös volt a fürtöd,
s meredő mellbimbódnak színe is,
sebzetten csak tűröm,
utolsó nászunk végakkordjait.
Vállaim vadul gyűröd,
én mohón nézem rózsád szirmait,
vágyaid féktelen űzöm,
s fészkedre tapasztom forró ajkaim.

Soha.

Én itt leszek,
minden éjen és hajnalon,
látod mint a Szfinx, magam vagyok a nyugalom.
Elnézem neked minden hibád,
de nem mond soha, hogy nem szóltam már.

Ne mond soha,
hogy neked úgysem sikerül,
jobb láb után a bal, a képlet ilyen egyszerű.
Az út, mindenkinek adva van,
a fény sem feltétlen fentről lefelé halad.

Döntöttél megint,
ért már az utadon kudarc,
soha ne mond feladom, : szélmalom szerű a harc.

Gyapjas virágod.

Hajad még szétterül vánkosodon,
illata, mint a sosem volt rét,
színe akár a mézcsiga a hajnalokon,
kezem felé nyújtom még, még.
Pillád rostélya vak tükröt takar,
selymesen szűrődik át rajta a fény
mosolyod eszmél, vajon engem akar,
igen, ajkad nedvesen kúszik felém.

Karjaid életre kelnek, azok az ölelők,
incselkedve, puhán keresnek
nyakamon megpihennek, delelőn.
Melleid bimbói hetykén felém merednek,
kacéron s nem fenyegetőn.

Nem mehetek.

Közel voltam hozzá
már vetettem láncaim,
a fény suhant felém,
lent hagytam súlyaim,
láttam alant a testem
néma volt a döbbenet,
nem hittem el én sem
hogy most, és itt történik meg velem.

Megszűnt idő és tér
s a végtelen, mi anyagi,
de érzékeltem mindent,
rémlett, jártam ugyan itt.
Jött elém, ki majd vezet,
s a krízisen átsegít,
hang nélkül beszéltünk,
és én magamévá tettem szavait.

Majd megyek.

Tavaszvolt s a hajnalpírja kélt,
a pohár alján, egy arc rám vissza néz.
Lelkem kerestem, mit elvittél messzire,
a bor a zene, és a magány maradt nekem.

A természet symphoniája zengett odakint
itt bent, jegesek lettek gondolataim,
koppantak a falon, mint a cserebogár,
nem, nem ölel a két karom soha már.

A fájdalom mar,
szaggat itt belül,
nincs már a kéz
mi rám nehezül.
Nem látom szemed,
könnyes az enyém,
mi lesz én velem,
hiába várlak én.

Rubikon.

Az esőcseppek arcodra hullanak,
folyóerei elmossák múltadat,
elvesznek szavaid, a jók is mind,
bár az őszinteség nálad nem kincs.

Számtalanszor átlépted a Rubicont,
a betűkből szól lesz,csak ki ne mond.
Tükrödben nem is látod arcodat,
az üveg, képmásodtól széthasad.

Miért kell hazudni
s miért a színlelés,
a drámából nem lesz
habos leányregény,
ha torz a lelked,
arról te tehetsz,
mert a jóságot
sehol nem keresed.

Anyácskának.

Lelkemnek könnyei marnak megint,
hiányzol még mindig gyötrően,
nem enyhül tán soha-e kín.
Önző lényem sóvárog utánad,
az űr mély,és fájóan sötét,
arcod átsejlik a múlt sűrű ködén.

Lágy éneked még hallani vélem,
érzem Anyai karod melegét,
de már nélküled élem életem én.
Te voltál az oltalom,te a fény,
most már hogy mondjam neked,
míg élek szeretlek s azon túl is még.

Most már szavak nélkül is értelek,
és tudom nincs olyan,hogy vég,
látod Anya szeretlek,szeretlek én.

A hadak útja.

Megremegett odafent a mindenség,
csillagok hulltak s háborgott az ég,
szellemlovasok hada zúdult alá,
mint apokalipszis, körülvették Csabát,
paták nyomán csillagpór kavargott,
lovak sörénye a tejútban oldódott.

Attila kisebbik fia száguld középen,
hunjai óvó hullámzó vad seregében,
szellemlovak orrlika ködöt fúj,
hívásra mennek,velük van az Úr,
Székelyek kérték Csaba királyfit,
ígérte csak hívják,ha ellen portyázik.

Jön ő, ha székelni hagyott népe szól,
s tombol,olyan mint az élő pokol,
harcol Attiláért,magáért s a népért,
megtorol az örök Székely földért,
mert jajszó volt s van,néma kérés,
jöjj hunok voltunk,ma Székelyek lévén.

Üres kereszt.

 Lassan kortyolom a hegy levét,
gyümölcsök íze árad bennem szét,
színe vörös,mint a megváltó vére,
deja vuként megjelenik képe.
Gyertya fénye az üres kereszten játszik,
kupát emelő kezem a levegőben megáll,
valaki tisztán érzem,a szobában áll.

Erőt merítek a fenséges nedűből,
poharam koccan,nem a lendülettől,
de érzem okom nincs féli,
kinek jelenlétét érzem,Ő a Názáreti.
Bár nem látom,felfogom szeretetét,
azért hasonlítani nem kísérlem én,
mi szomorúság s jóság létezik,
szinte mellbe vág,úgy sugározza ki.

Ha már nem leszek..

Ha többé nem jövök
ne sirass nagyon,
őrizd meg a képem
s a kalapom.
Ha többé nem jövök
ne is kutass,
már felfelé megyek,
elvisz innét utam.

Néha emlékezz rám,
én is azt teszem,
csókod ízét
s szemed nem feledem.
Bőröd hamvát
és öled tüzét,
te voltál az,
kit ajándékozott az ég!

Ha már többé nem eszek
táncolj s vigadj,
testem itt maradt,
de lelkem szabad.
Ha többé nem leszek
járd az utad,
keress olyat
ki igazat s fényt mutat!