Nincsen a gyermeknek, Olyan erős vára,

Mint mikor az anyja, Őt karjaiba zárja.
Nincsen őrzőbb angyal Az édesanyánál,

Éberebb csillag sincs Szeme sugaránál.
Nincs is annyi áldás Amennyi sok, lenne,

Amennyit az anya Meg ne érdemelne.

Anyu

Tudok egy varázsszót, ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik minden bajom, gondom.

Ha kávé keserű, ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok, csak annyit, hogy: anyu!

Mindjárt porcukor hull kávéba, mártásba,
csak egy szóba került, csak egy kiáltásba.

Anyám-Anyám--

Arcomból anyám csontsziget arca
örvénylő tükrökben bukkan elő,
de szilánkokra törik szememben fénye
pedig ő volt az eredő
a forró lázadó kiindulási pont
most már csak a megérkezés
madár hajában ezerszálú gond
ajkán kérdés: mondd miért fiam?
Este van anyám, késő este van-,
talán ha kitárnál minden ablakot,
hallanám a hulló vakolatot,
mely felosztaná a járdát meszes körökre
és sápadt homlokomra, mind csillagként pörögne-
fehéres árnyakat játszani
vagy a szél éles kése metszene
újabb redőket kezemre,
hogy beletemethessem fáradt álmaim.

ANYA VAGY

Kinyitom szobája ajtaját.

Feláll… és felemelt fejjel kisétál.

Lába alatt recseg az öreg föld,

Tenyerében mosolyognak az évek,

Sóhajában dúdol a sok a könny, mely összefolyt.

S mint régen, minden beteg levél előtt letérdel.

Életet ad ujjaival, örömet mosolyával.

Bólint az öreg fa, jutott egy reccsenés minden napra.

És bólogatnak a lombok, tőlük kaptad a hűvös árnyékot.

Úgy hallgatod, hogy meg sem hallod,

Betelve füled hívó szavakkal,

Szemed sugárzó arannyal,

A naplihegő csendje, bársonyt vet hű szívedbe,

S mire nyugovóra tér,

A homlokára hullott haja-derekáig ér.

Huszonnégy óra

Bennem maradsz már, ha boncolnának is
Minden sejtem külön is örül neked.
Nem hagynak elválni a testtől,
Belém ivódtál mindenestől.

Szavak, miket hallok ellened,
Megfejthetetlen rejtjelek.
Nem fordít az agyam már nem tetszőeket,
Utasít kezem, ha küldik ellened az ellenőröket.

Vakon szeretni álom vagy nekem,
Látom, melletted nincsen almafa.
Bűnünk, ha van, belőlünk született,
Másoknak rajtuk illan hatalma.

Kezünk, ha kulcsolódik egybe,
Mint fészek, s szalmaszálak ujjaink.

Tollak

Ha a tollak mind írnának

És kezem betűt vésne

Ami bút és szépet, a szerelem szül

Leírható mégsem lenne

S ha a szemek

Mind sírnának,

Ha szíved szeret engem

A könny, mint az árvíz folyna

És soha ne felejts el engem-de

Ha a szerelem valaha is kihalna

Sirass meg engemet.

Szívem neked nyílt meg

Neked él örökké

Én, nem feledlek soha –saját örömömre

HJ

Gondom

Gondjaim közt veled vesződöm,
Álmaimban veled mérgelődöm.
Harmatos dombokon veled rohanok,
Elveszítve fejem s kalapom.
Kabátom rádobom egy csipkebokorra,
Kezemmel ráütök nyíló virágra.
Ordítok, ha szól a harang és a csengő,
A folyó szélén szenved a mező.
Szenved a fű, a fa,
Szenved a hajnal harmata.
Szenvedek belül, kezedet fogva,
Szenvedek kívül, hajaddal beborítva.
Lennék lábaid nyoma,
Lennék ujjaid bársonya,
Lennék szemed szikrázó mosolya,
Lennék szíved minden dobbanása.

SZÉPSZEMŰ ASSZONY

Szivárványt szőttél felhők alatt.
Megtaláltalak.
Tündérlépted, s a bódulat
varázsa bennem maradt.
Tenyeredben fürdött a nap.
Láttalak este a fák alatt.
Ki zenét, létet úgy szeret,
több mint kósza képzelet.
Felsejlik szelíd szép szemed
és melege megragad.
Szélkócoltan ring
Selymes rét hajad...
Emlékszem, megsimogattalak.

Féltem, nem látlak, többé
elvisz az ár messze
s mint mélabús temetőt
betakart az este.
A másnap félve jött elém.

AZ ÉJSZAKA

Az éjszaka boldog csendje

Lebeg a végtelenség felett,

Pucéran megyek ki az útra,

Eldobott versekkel az éjben,

Tücsök zenéje áttöri a csendet,

S ezek a zenei hangok

Újraébresztik a lelket.

Ezer rózsa csontváza szunnyad a szívemben,

És a bolond szél ifjúsága ellibben felettem.

Selymes szívem immár teli holdsugárral,

Az elhagyott harangszó integet liliomszállal.

Messzire megyek, túl erdőn, hegyen,

Hol csak egy csillag mosolyog rám,

S ott kérem Krisztus-urunkat,

Adjon vissza nekem már,

Mert itt hagytál versestől,

Kisírt szemem könnyektől,

Hű szívem szerelmesen,

Tiszta lelkem fényesen,

Sok éjszakán egyedül

Reménykedve elszenderül.

Juhász Gyula: Húsvétra

Köszönt e vers, te váltig visszatérő
Föltámadás a földi tájakon,

Mezők smaragdja, nap tüzében égő,
Te zsendülő és zendülő pagony!
Köszönt e vers, élet, örökkön élő,
Fogadd könnyektől harmatos dalom:
Szívemnek már a gyász is röpke álom,
S az élet: győzelem az elmúláson.

Húsvét, örök legenda, drága zálog,
Hadd ringatózzam a tavasz-zenén,
Öröm: neked ma ablakom kitárom,
Öreg Fausztod rád vár, jer, remény!