hajolj le a folyóhoz

nézd a partját

nyárillatú virágok

dajkálják

és ott van rajta a ragyogó

napkorong

csodálhatod fodrát

vagy ahogyan a hattyúk

hallgatagon átússzák

ülhetsz a víz mellett tűnődve

és láthatod hogyan bomlik

bíborba a messzeség

nem is tudod

hogy az

ami cseng

hang-e

vagy már a csend

aztán összemosolyoghatsz

a világossággal

a dolgok értelme felett

Emlékké növekedve,
csillagokra tenyerelve
rásimulsz az üveg-felhőkre.
Már régen csak hallgatsz,
elillantál a hideg,
csapkodó szelekkel.
Akkor megzavarodott a víz
a tavak fekete szemében,
én meg maradtam 
tört szilánkja az Egésznek.
Azóta bánatviasz vagy,
hirtelen szökkenő seb.

Vajon te is hallod
a csüggedt harangot?
Szél pihen hangomon,
míg neved mondom.

Mama!

Hiány vagy,
mely kérlel,
csendesen keres.
Évek feledésnyi sugarában
szíved felett hideg
sárgult fények integetnek,
pihenj csak.
Gyertyát ölelő templomban
imát mondok érted,
s mindig enyém lesz,
mit őrizni érdemes.

legyen a vers

tisztán hangzó

fehér ingű muzsika

fölszentelt orgonaszó

szavai öleljenek

mint a tó fölé

karjaival nyúló fűz

ha kell

sorai közt

lobbanjon tűz

legyen olyan suhanó

amilyen

a zöld szemű fenyvesekhez

vágtató ló

folyjék

mint medrében a folyó

érintse a lelkeket

mint víz a köveket

lehet látszólag szótlan

ahogyan

madarak szárnyalóban

vagy láthatatlan mozdulat

úgy mint a hold halad

és áganként

a fákról oldja le az éjt

legyen a vers

akár ugyanaz

mint menyegzőben az igaz

Eddig csak lézengett

a tavasz, gyöngysort

fűzött a zápor a fák nyakára,

a füvet kócolta a szél.

Az ágon imbolygott

két ázott seregély.

Szétnyitották kelyhüket

a fölborzadt liliomok,

lángvirág homlokukon

esővíz gyöngyözött.

Most sólyom-álmok

szaladnak,

ébred az öröm,

mint pelyhes bárány

újszagú almon,

mint kamilla és pipacs

színesen a domboldalon.

Piruló reményként száll

fölfelé a dal,

ahogyan a madarak éneke,

az alélt idő is szárnyra kap,

s a hajnal is boldogan

fellélegezhetne vele.

A tavasz most született meg

Fény-testén esők remegnek,

Mint csöpp fülemülék.

A föld odatárja ölét

A szilaj szélnek,

S minden álom

Új tollakat kap,

Szárnyai nőnek.

Egymásra nyílt szemekben

Villan a rebbenés,

Valami mély, fehér örömtől

Kimosolyodik a jövő idő,

Boldog szédülés.

Már nem állunk tétován,

Hisz megáld a tavasz

Tündöklő templomán

ölelésben nyírfaerdő

kérge hulló bánatos

szél karjában magam vesztő

halk sóhajú félhalott

barna szemű madárbánat

mosoly-álmú mély folyó

hegypatak hogy síkra támad

védtelen vagy szétfolyó

ölelésben szabad préda

dombra tartó vadcsapat

lázból nyíló margaréta

őrizz engem és magad

fenyő rezzen és remeg

a levegő jeges még

de a hegyek beszélik

a tél menekül lassan

tavasz

már hallak téged

hogy nyújtózik

a mező

kibomlik majd

a földek csokra

gyöngykövek közt

vadvirág nő

vágyat lehelő ibolya

a víz tükrén

megható varázs

nevet az ég

a szél illatot visz

csendesen

de a fagyos világ

 még szelíden  itt pihen

Úgy indáz körül a gondolat,

mint vadszőlő a fát,

vagy ahogyan repkény fut.

Kifundált álmok rám csukódnak,

bár körmeim bölcsebben fájnak.

Kopott bőrönd biceg kezemben,

és fényes szavakat szólva

mégis tömbökben áll a hallgatás,

a pokrócba burkolt éjszaka

belezsibbad a várakozásba.

Hangod a hajnal

levegőjével játszik,

majd felemelkedik,

amikor a ragyogás

magasra gördül.

Bíborba bomlik

a messzeség.

Rétek sebeit lezárja

a reggeli köd,

felszáll egy kiáltás,

ami karjával felfogja,

és fátyollal kötözi be

az elfáradt fákat.

A levelek hamván

lassan gyűlik a tavasz.

Ne szomorkodj,

hisz örökké élünk majd

a kövek emlékezetében,

még akkor is, ha a vizek fölött

széthull a Nap.

Az éjszaka szeme alatt

fáradt ráncok,

az emlékek mégis tücsök-dalt

dobnak a fülembe, ami

most a lélek menedéke.

Magányos az ember,

ez a valóság átka, éke.

Nem is értem,

hisz az üresség

ölelésének vége,

a körbejáró gyűrű

megtalálta ujját,

s közben látszólag dicsőségben

sokszínűen vonul az idő.

Archomályunkban minden elfér,

mintha volna még remény,

hogy késik a zöldellés

az ember tetemén.

A pinty-csattogásból nőtt

kupolán kicsit még megül az idő.

                                                                  ruhámat földre ejtem

                                                                  külön esik

                                                                     felemésztett dereka

                                                                  és meghasadt ujja

                  majd a szél

alkonyatkor szertefújja

és megmarad helyettem

a fal magához rántja

arcomat

rápréselődik

megtapad

aztán lebeg

mint egy papírlap

 már minden idegen

a verejték

a kín

                                                                  a jóság

                                                                   idegen a kő

                                                               és a rács mögött

                                                               a mozdulatlan örökkévalóság

színei merengve a szemben

íze tisztán az ajkakon

érintése puhán a bőrön

izgalma szívdobbanásban

titokzatossága a kék éjszakában

beteljesülése a sugaras Napban

lehetetlensége a bánatban

féltése zihálásban

szomorúsága a pillanatban

biztonsága csak álomban

teljessége a virágillatban

simogatása lélekben

                                                               mind ennek megélése

                                                                  a szerelemben

mellettünk a fának

gyöngéd arca volt

és ajka színeket énekelt

ágain illat vándorolt

törött szemünk

különös virágai

álmainkat nevették

elindultunk hitben

a táncoló utakon

és a jóság kenyérszínű

napjai melegítettek

igen csak így lehetett

hogy akkor

eggyé vált világunk

és ujjam ujjad köré fonódott

csak jönne hozzám

homlokom ráncait 

kisimítaná

s nézné hogy

hajam már nem

arany s benne

ezüst szálon

rejtélyes fény

suhan

csak jönne

a könnyű szél

csak fölkapna

röpítene engem

messze röpítene

csak volnék érzékeny

finom és kényes

szárnyas ajándék

s ott lennék előtte

partján a reménynek

vagy lennék

merő rémülettel

mert megszűnnék

a felejtés édes

teljességében

a feszes csönd

váratlanul megrepedt

mert a vonó magányában

vigasztalja a zongorát

a mindennapok sínekre ülnek

és mellettük térdelnek

a dobozkákba tett

felhúzható életkedvek

megadta magát

az utolsó fűszál is

hajlott a tél léptei alá

sötét felhő-templomok úsznak

és a fákra rákérgesedett

az erdőket érő tudás

ágaikon kivérzett hunyt nap

ez maradt

meg a hallgató várakozás

Mozdulatok

kusza-hajú fűre

kecmergett a katicabogár

szándékát kibetűzve

biztatom ne repüljön tovább

ég-föld közötti

várakozó alázat

és csillagvonzás

az álmokat valósággá mesélte

majd pár mozdulattal

toll-puha könyörületességgel

még összefogta

a vágyak láz-cserepes ajkát

Fejünk liliom-harang

s ott a szemünk,

pillantása lehet

bolond hűség.

Ölelhetünk fájdalmat,

sistereghet benne

ábránd, szentséges düh.

Lehet a pillantás sürgető,

adhat szép napot,

üzenhet gyönyört,

kalimpáló szívet.

Megszólalhat az éhes

lélek megpróbáltatása.

Pillanthatsz dermedt

dühösen, robbanhatsz

máglyaként.

Bolyonghat veled örökre,

ollózhat szét türelmet,

lehet a csönd…

Lehet az öröm, amibe öltözöl,

ábrándok, tervek lesújtója.

Olykor kisírom
a félelem eloldozott
súlyát,
s kezem egy tört
szárnycsapáshoz
tartozik.

Olykor hiszem, hogy
az éj a szivárvány
színeit befogta
a lappangó vigaszcsíkokba.

Olykor az irgalom
lámpását odaállítom,
ahol a fulladást
gyakorolják.

(Ott a kínok csillagzata
megváltásra megérett.)

Vagy oda olykor,
hol szeretők fájnak
egymásnak,
szeretők,
hiszen közel járnak
mindig a meghaláshoz.

hozzászólás

• 
  
  Schvalm Rózsa verse Looncuska
  képszerkesztésével.
  
  A drága mag
  
  Szívembe hullott a drága mag, s benn gyökerez mélyen.
  Szárba szökkenve a hit virága szirmait bontja,
  Isten élő igéje égi harmattal locsolja.
  Szeretetben növekedve szolgáljon bő terméssel!
  
  Áldott, érett gyümölcsét két kezemmel szórjam szerte,
  hogy elfogadva az, legyen másoknak is hasznára.
  A reményt meglátva, épüljön a lelkek világa,
  békességben és harmóniában kiteljesedve.
  
  Schvalm Rózsa
  
  (2013-08-05)