Önön marionett bábjaként a konyhában ült.

Mint meleg takaró ölelte át a puha csend.

A lemenő nap álmodó szép arcába merült,

léte fogaskerekében félrebillent a rend.

Lelke mélyén gondolatférgek aszállyá

változtattak, remény-mosolycsermelyeket.

A gyűlölet majdnem átvette hatalmát

felette, de legyűrte a szörnyeteget.

Nagy ára van a gonosszal vívott harcnak

mindig, ezüstgombos kabátja elveszett.

Keresztes lovagja a jónak, kit hagytak

hinni, és most egész lénye lett szennyezett.

Sokan nem tudnak róla, de azért van. Június 3. hétvégéje az apák napja. Még mindig nem sokan ünneplik, pedig az apák is megérdemlik, hogy megemlékezzük róluk.

Az apák napja egy világi ünnepnap, Magyarországon június harmadik vasárnapján ünneplik. (Vannak, akik - viccesen - május 19-ét, Ivó napját tartják apák napjának.) A 20. század elején kezdték el megtartani az anyák napja párjaként. Az apaságot és a szülői szerepet ünneplik ilyenkor.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

amin összekapaszkodva, önfeledten állunk.

A két Szkalla lány, hosszú fehér ruhában.

büszke mosoly ült Gizám szájzugában.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

azt hittük akkor, sohasem csalódunk,

elsárgult fotón két szép fiatal lány,

könnyem hullik rá, életünk alkonyán.

Kell valahol lenni egy fényképnek mirólunk,

már nem emlékszem, miért mosolyogtunk.

Örökké szerelem. Hittünk benne akkor,

ezen semmit sem változtatott az aggkor.

A húsvét utáni ötvenedik napon, így ebben az évben június 11-én, vasárnap ünnepli a keresztény világ a Szentlélek eljövetelét és egyben az egyház megalapítását, azaz pünkösd napját. A pünkösd elnevezés a görög pentekosztész, azaz ötvenedik szóból származik, és minden évben május 10-e és június 13-a közé esik. Pünkösdöt a keresztény egyház születésnapjának is tartják.

Dsida Jenő - Pünkösdi várakozás
 
Kész a világ,
Feszült ünnepi várás
Tereng felette.

Csodák gyönyörű kertjében ért engem a reggel,

mosolyogva figyeltem, ahogy a nap felkel.

Indigószín orgona fejét vállamra hajtja,

harmatcsepp könnyel szemében, sóhajtva.

Tüdőmbe a tavasz hűsítő virágillata árad,

ragyogó tündérszép fővel biccent felém, éppen hármat.

A mezőn amerre szemem lát, aranyló kéve,

hajlongó pipacsokra ömlik napszínű fénye.

Az ösvény lábam alatt tündöklő drágakő,

 fák bólogató mesemondó lombja, fecsegő.

Lidérc fénycsóvát fest az égre, nekem hízeleg,

csábító bús énekét hallom, a múlt páraként lebeg.

Fél évszázada léptem az útra, tétova kisgyerek,

nem tudtam  tündérből  valóság hogy legyek.

Kezdetben egyre csak hátra tekingettem,

a múlt karcos élességű képébe vesztem.

Milyen hosszan, láthatatlan kanyarog az út,

homályba vesző félelmes dimenzióba fut.

Hatalmasnak hittem a vándorlást rajta,

gyakran rohantam is, vágyaimtól hajtva.

A tejszín égből előttem földre hullt lajtorján,

a menny hercege szállt alá szárnyas paripán.

Lelkemben felizzott a boldogság gyöngysora,

szívemet lepte életösvény emlékpora.

Tegnap feltámadt a régmúlt emlékét idéző szél,

csak állom rohamát, elmémben a halott életre kél.

Kinn az erdőn szivárványszínt rezgő levelek alatt,

az áttetsző kocsonyás légben, egy látomás haladt.

Büszkén egyenesen ül nyergében, Szentföld lovagja,

napcserzett nemes arcát, saját vére borítja.

Győzött kegyetlen csatákon, szerelmes ágyakon,

most halálát érzi, vándorol kietlen pusztákon.

Hatalmas kardja törötten lóg sebzett oldalán,

fehér köpenye szakadtan csüng bal vállán,

rajta a vörös kereszt és a száradó vér eggyé vált.